top of page
Writer's picturedianapanczel

A terepfutólány és a magas hegy

„Közeli helyeken, dombokon, hegyeken, kibelezett kőbányák üregében. Közeli helyeken, dombokon, hegyeken, Most is visszhangzik a léptem. Itt ül az idő a nyakamon, Kifogy az út a lábam alól. Akkor is megyek, ha nem akarok, Ha nem kísér senki utamon. Arcom mossa eső és szárítja a szél. Az ember mindig jobbat remél. Porból lettem s porrá leszek, Félek, hogy a ködbe veszek.

/Bikini: Közeli helyeken/




Sosem futottam fel ilyen magas hegyre. Terepversenyen sem vállaltam még be ennyit, külföldön meg pláne nem. És megint egy nő… Jahorina. Jöhetne már egy valamirevaló férfihegy.

Na. Úgy keződött a Jahorina sztori, hogy pár hónappal ezelőtt azt sem tudtam, hogy létezik Jahorina. Aztán a Terepfutás.hu fészbuk oldalán megpillantottam egy felhívást, mely szerint figyelem, figyelem, külföldi bloggerek kerestetnek, akiket meghívnak a Jahorina Ultra Trailre, hogy aztán szaftos beszámolókkal kényeztessék hazájuk nagyérdemű terepfutó közönségét. Uccu neki, egyéletemegyhalálom, megfogalmaztam szépen a jelentkezésemet, elküldtem, a versenyigazgató Sanja sokszeretettel meghívott, én meg július utolsó csütörtökéjén útra keltem másodmagammal, az én picinyke serpámmal, hogy megfussam a Jahorina Ultra Trail Maxi távját, 69 kilométert 2750 m szintecskével.

Izgalom, készülődés, mint minden verseny előtt. Hosszú az út, van min agyalni, kivesézni. A szintrajzot kívülről fújom, megfordítva ugyan szimpibb lenne, de ez nem kívánságműsor, meg amúgy is szeretjük a kihívásokat. 35 kili lefelé, majd 35 kili felfelé. Mi sem egyszerűbb.

Éjszaka érkezünk, semmit sem látunk a táj szépségéből, a meglepetés másnap reggelig várat magára. Merthogy ez egy csoda, egy mesevilág, hatalmas hegyek, erdők ölelnek körbe minket. Este technikai megbeszélés a rajt helyszínén, hallunk susmust aknákról meg medvékről, de nem foglalkozunk vele. Kicsit korábban már lepacsizunk néhány magyar indulóval, a híres-neves PunksNotDead Trail Team tagjaival, Janival és Anitával. Csatlakozik hozzánk Misi is, már az indulás előtt lecseteltük mindannyian, hogy mi majd itt jól összebarátkozunk. Janinak éjfélkor rajt, ő a hosszútávval fog megküzdeni, mi pedig a többiekkel az eggyel kisebb, majdnem 70-essel (lesz az több is, de erről később).

Nehezen alszom el, teszek-veszek, közben véletlenül felfedezem Kelemen Anett posztját, Müller Péter szavaival: „Gyűjts erőt, dolgozd fel a múltad emlékeit, és jól figyelj, mert ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél, ott leszel legyőzhetetlen. Az Igaz Ember nem menekül a múltjától, bármilyen sötét volt is, mert kudarcaiból lesz hatóanyag, vereségeiből diadal – tragédiái érlelik naggyá.” Ez valahogy annyira megérint, olyan hatással van rám, hogy azonnal lestipistopizom, memorizálom, hogy ez legyen a másnapi mantrám, ami majd elkísér a célig.

Szombat reggel háromnegyed 6, fotózkodás, toporgunk a rajtban. Érzem a feszültséget magamon, mindig olyan izgalmas valamit először csinálni. Tudom, hogy végig fogok menni a távon, de hogy milyen kalandok várnak rám út közben, az majd csak később derül ki… Imádom ezt az érzést, a várakozást, hogy megint történik valami új, egyszeri, megismételhetetlen.

Fülembe csengenek a szavak, ne fusd el az elejét, figyelj a pulzusra. Jó, nem futom, kell az energia a végére, a hegymászáshoz. Anita hamar lehagy, én szépen cuppogok lefele a sáros lejtőkön. Nézelődöm, belemerülök a csodába, ami körülvesz. Furcsa, hányszor modjuk, hogy valaki meghódít egy hegyet, átverekszi magát egy rengetegen…. A francokat, ide alázattal kell jönni, nem hódítani kell, nem harcolni kell, hanem finoman közeledni, bebocsátást kérni, hogy részesei lehessünk ennek a gyönyörűségnek, Természet Anyánk ölében. A harc az úgyis belül folyik, ezért vagyunk itt.

A 16 kilis ellenőrző pont előtt már eltévedünk egy kis csapattal, de aztán gyorsan visszakanyarodunk a helyes irányba. Ezután szinte végig egyedül futok, egyszer-egyszer találkozom csak versenyzőtárssal. Nincs beszélgetés, csak én magam vagyok, nagyon koncentrálok, hogy ne csesszem el az útvonalat, mert bárhol el tudok tévedni, annyira belemerülök a gondolataimba. 20 km környékén az erdőben jön az első próbatétel: szabadon csaholó kutya. Tudtam, hogy ez is bekövetkezik egyszer, be vagyok tojva a kutyáktól, pedig ez nem is egy kóbor eb, csak a területét védi. Az előttem futó nyomába ered, rendesen meg is ugatja, én megtorpanok – nem, ezt nem vállalom be, szégyen ide vagy oda. Várok egy picit, hátha jönnek utánam, ha nem, akkor folytatom utam, lesz ami lesz. Szerencsémre utolér egy helyi páros, a fickó elég tapasztalt ezen az útvonalon, biztosít arról, hogy a dög nem bánt. Tudom, a kutyás sztori kapcsán lesz még elszámolnivalóm, ha most nem, majd egy későbbi futás alkalmával újra szembesülnöm kell ezzel a félelmemmel. Pár száz méteren együtt haladunk tovább, közben felhívják a figyelmemet arra, hogy Szarajevó környékén ne térjek le a kijelölt trackről, mert előfordulhatnak még kósza taposóaknák. Nemnem, pisilni, kakilni sem, mindent az úton kell elvégezni. Ennek örömére gyorsan bekapok még két immodiumot, ismervén testem működését, no meg csak úgy a biztonság kedvéért is.

Elhagyom a fotózkodó párt és libbenek tova. Csak az utat figyelem, közben frissítgetek, rendszeresen, tűpontosan, folyadék és zselék, nem éhezünk el. Az erdőbe beszűrődik a fény, lábam alatt puha a talaj, szinte nesztelenül suhanok, tőlem szokatlan módon. Elhaladok egy bácsi előtt, a padon ücsörög és könyvet olvas. Odaköszönök, dobar dan, ő is üdvözöl, aztán még mond valamit hosszan, de nem értem és már nem is hallom, futok tovább a dolgomra. Elérünk egy kis falut, itt lesz a második ellenőrző pont. Kulacsok újratöltve, kólázás, meg egy kis banán. Kedvesen mosolyognak a fiatal crew-s lányok, egyikük megkérdezi, lefényképezhet-e, „beautiful” és „blue eyes” indoklással. Mondom persze, bár mindennek érzem magam, csak szépnek nem, inkább te vagy az, a hamvasságoddal, fekete hajaddal, sötét szemeiddel, te lány. Feri meglep, valahogy idetalált, örülök nagyon, nem, nem kell jönni a többi ellenőrző ponthoz, olyankor csak elgyengülök, mert akkor nem kell erősnek lenni, ne gyere, csak a Trebević-hez, a 40-esnél.




Ahogy haladok tovább a kanyon felé, alagutak keresztezik utamat. Berezelek. Se előttem, se utánam senki. Átfut az agyamon, hogy elő kellene venni a fejlámpát, mert vaksötét van, de jobban félek attól, amit láthatok. Elképesztő furcsa érzés bebotorkálni egy koromsötét alagútba, nyirkos, nem tudom, mit veszek észre a következő pillanatban, inkább botladozok, szarok a fényre, csak ne lássam, hogy mi van előttem, mellettem, körülöttem. Üvöltve elkezdem énekelni a Marseillaise-t, miért ez jut eszembe, nem tudom, biztos előbújt belőlem a harcos honleány: „Előre, ország népe, harcra, Ma diadal vár, hív hazád!” Ahogy mepillantom a fényt, a párás levegőn átszűrődve, az jut eszembe, vajon ilyen lehet, amikor az alagút végén meglátod a Fényt, a nagybetűset, az örökké tartót?

A harmadik alagútnál kicsit halkabban és kevésbé hamisan dúdolom a francia himnuszt, a negyediknél már csöndben vagyok és rezzenéstelen arccal, futólépésben töröm az utat magam előtt. Hiába na, edződünk.

Szarajevó. A háború alatt körbeaknázták, hogy ne tudjon elmenekülni a helyi lakosság. Gyerekek. Felnőttek. Az emberi kegyetlenségnek nincs határa. Hogy is szól az egyik kedvenc idézetem Wass Alberttől: „…és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma”. Igaz, milyen igaz.

Tábla jelzi, hogy ne térj le az útról, mert aknára taposhatsz. Kicsit később aknamentesítés, nem vicceltek ezek, tényleg figyelni kell.

Mindjárt itt a hegy. Tömöm magamba a dinnyét a következő check pointnál. Hűsít. Jólesik. No még egy kis hegymászás, és találkozom a serpácskámmal. Váltóruhát hoz, mekkora luxus ez, nem szoktam átöltözni, de most adjuk meg a módját.

Kicsit mintha nehezebben menne most, de haladok előre, nemsokára elérem a bobpályát. 1984-ben Szarajevó rendezte meg a téli olimpiai játékokat. Akkor még rendben volt minden, a II. világháború után virágzásnak indult a régió. A bobpálya azonban mára lepukkant, falfirkák tarkítják, de megvan a varázsa és hatalmas fless felfelé futni rajta.

Na végre. Nutellás barnakenyér, banán, tiszta zokni, ragtapasz-csere, tacsakosra izzadt felső helyett száraz, puszihegyek. Nyomás tovább, így is több időt töltöttem itt a kelleténél, tudtam én, gyengeség, nem jó ez. A célban találkozunk, csak legyen hideg sör, jó?

Viszonylag elöl vagyok, Anitát is beérem már, de jön megint egy elkavarodás. Valahogy mindig mázlim van, összefutok futótársakkal, most egy helyi fiúval, ő is eltévedt, hiányos a jelölés, valószínűleg a tréfás kedvű vándorok mazsolázgatták le. Visszasétálunk, találkozunk még versenyzőkkel, együtt kiötöljük, merre tovább, folytatjuk tovább felfelé az erdőben. Lehagyom a srácokat, felfrissültem, következik az újabb mászás a Trebević gerincén. Elkap egy könnyű zápor, nagyon finom, hagyom, hogy áztassa a bőrömet, egyik láb a másik után, hogy is mondta Andika, minden lépéssel több leszel. Pazar a panoráma, felkapaszkodom a hegyormon, szikláról sziklára, alattam a mindenség. Állok a világ tetején, olyasmi érzés ez. Nem mozdulok, gyönyörködöm, magamba szippantom a pillanatot, kicsit el is pityeredek, megint az eső mossa le a könnyeimet. Hálát adok, mint mindig, hogy itt lehetek, hogy volt, aki elkísért ide, hogy van két egészséges lábam, amik felhoztak erre a csoda-vidékre. És majd egyszer így, itt, vagy máshol, ugyanilyen flow-ban, a gyerekekkel... Az álom talán valósággá válik. Bárcsak rátalálnának ők is erre a varázslatra. Ami a szívedben van, csak figyelni kell és nyitottnak lenni. Lövök néhány fotót, ezt megfogadtam magamnak már a legelején: képek nélkül innen haza nem megyek. Zselézek, gyomrom príma, erőm is van még, csapassuk tovább szépen.



A következő frissítőpont 52-nél, kicsit messzinek tűnik. Páran ücsörögnek a sátorban, a földön megterítve, keksz, csipsz és kóla, narancsot pucolnak az önkéntesek, tiszta osztálykirándulás-fíling. Anitával váltunk pár szót, kacarászunk, lassan a végén járunk, de még mászás van azért rendesen. A fejem hasogat, beveszek egy fájdalomcsillapítót, lehet, hogy mégsem ittam eleget, elképesztő meleg van még most is. Némely tisztáson romos, szétlőtt épületek, lakóházak vagy szálló-féleségek, ki tudja, mik lehettek, nem újította fel a háború óta senki: szomorúan, kicsit vészjóslóan éktelenkednek a fák között. Kezdek igencsak dekoncentrálttá válni, egyre többet kalandoznak el a gondolataim, be is nézek rendesen egy jelölést, amely letér az útról, hiába volt nagy betűkkel, piros kerettel kitáblázva-kiírva, hogy TRAIL”, magasról teszek rá, futok tovább egyenesen előre vagy másfél kilit, mire észreveszem, hogy ezt bizony eléggé benéztem. Visszaszaladok cifra káromkodások közepette, megkeresem a helyes irányt, és bevetem magam a rengetegbe. Talpam alatt roppannak a gallyak, dobban a léptem a köveken, toccsan a cipőm a sárban, van, ahol bokáig süppedek, de ez a játék része, hadd malackodjon az ember lánya egy kicsit. Neszezést hallok magam előtt a bokorból, sosem találkoztam még állatokkal, de azonnal leveszem, hogy vadak (vaslogika, vagy csak nemhiába neveztek el az erdők és a vadászat istennőjéről). Szívem a torkomban, teremtett (emberi) lélek sincs a közelemben, jaj csak ne vaddisznók legyenek, így elsőre. Belefújok a sípomba, mittomén, hogy jó ötlet-e, persze megijednek szegénykéim, és kirebben a bozótból... két gyönyörű őz. Elszökkelnek mellettem, egyik a másik után, kecsesen, egész közel vagyok hozzájuk, hirtelen átfut az agyamon, hogy olyan ez, mintha az erdő részévé válnék. Az érzés csak fokozódik, amint legelésző bocik mellett futok el az erdőben, illetve dehogy futok, rögtön lelassítok, amint az egyik hirtelen ugrik egyet. Beszari vagyok, ilyen helyzettel sem találkoztam még, óvatosan eltipegek inkább mellettük, fene se tudja, mivel ijesztem meg őket.

Megy a menet felfelé, rendületlenül, már nagyon enném azt a pljeskavicát friss kenyérrel, jó sok hagymával, a sörről meg ne is beszéljünk. De nincs sok hátra, picit kell csak kitartani, addig csipegetek egy kis kókuszrudat. Fejem oké, használt a pirula, lábam, a bal, az Ultrabalaton utáni sérült, teljesen jól bírja. 58 után írok Ferinek, az utolsó szakasz jön, akkor még nem sejtem, hogy azért hosszú lesz ez, caplatok felfelé még mindig. Emelkedő, na még egy emelkedő, most már nagyon elég, de jön még egy, felfelé a sípályán, ugye nem kell felmászni a tetejére, ugye ez csak vicc, jajnecsesszetekmárennyirekivelünk, deigen, a tetejéig kell másznod, odabizony, már porzik a szám, tartalékolok pár csepp vizet, hátha kell még. A végső tekervényes sík szakaszon beérem Anitát, előttem sétál, az utolsó másfél kilit végig beszélgetjük. Igazi versenyzőkhöz méltó magatartás, lássuk be. A talpunkon már érezzük a vízhólyagokat, neked mennyi lehet, tippelgetünk, a körmeink vajon megmaradnak-e, hát nem éppen Glamour-napos topikok ezek. Szívem szerint kocognék még, de valahogy nem akarom otthagyni újdonsült futós barátnőmet, inkább ráveszem, hogy imitáljunk egy kis futómozgást a végére. Az utolsó pár száz méteres downhill parádésra sikerül (nézői szemmel), mintha végig sprinteltük volna ezt a szakaszt, pedig ugye dehogy. ;-) Ölelések, csókok, baráti puszik és a sör... Ezekben a percekben minden felértékelődik, pedig nem a Spartathlont futottuk végig vagy a Western States 100-ot (bakancslistán van), mégis olyan euforikus öröm jár át minket, ami sok-sok napig kitartó, fülig érő mosolyt varázsol az arcunkra, és amiért újra és újra útrakelünk, és végigfutunk napokat, éjszakákat.

Terepfutás, én így szeretlek!



251 views0 comments

Comments


bottom of page