• dianapanczel

A terepfutólány és a mormotafütty




Lassan csordogált le a könnycsepp az arcomon, ahogy elhagytuk Kaprunt, a ködbe burkolózó hegyeket, a harsogó zöld erdőket, mezőket, a széles bicikliutakat, a mosolygó embereket. Pilláim alól néztem, ahogy a finoman pötyögő esőn és könnyeken átszűrődik a napfény.

Jó volt itt.

Még tavaly tavasszal szúrtam ki magamnak ezt a versenyt, amire aztán Ferit is sikerült elcsábítanom. A koncepció a következő volt: a 35 kilis távon indulunk – szándékosan nem akartam hosszabbat futni, mintha éreztem volna, hogy tapasztalatok híján bőven elég lesz ez egy alpesi terpfutóversenyen -, s ő túrázva, én futva – muhaha – teljesítjük majd a küldetést.

Aztán a terveinket keresztülhúzta a covid, így 2020 nyaráról idén júliusra csúszott a rajt időpontja.

Nagyon vártam ezt a versenyt, rég szerettem volna már igazán magas hegyek között futni. A szerelem akkor kezdődött, amikor két évvel ezelőtt Jahorinán (Bosznia Hercegovina) részt vettem egy 70 kilométeres mókán – egy csoda volt, imádtam minden percét – persze visszatekintve, nyilván így emlékszem. Mindenesetre annyira megszerettem az ilyesfajta klasszikus hegyvidéki, sziklás terepet, hogy azóta is vágyom vissza, hasonló körülmények közé.

Így hát csütörtök este megérkeztünk Kaprunba, ahol pontosan 10 perccel maradtunk le az aznapi rajtcsomag átvételről. Ráadásul rájöttünk, hogy autó helyett praktikusabb lenne az előre szervezett busszal eljutni Kaprunból Enzigerbodenbe, mert a cél Kaprunban lesz majd, ahol a szállásunk található, így felesleges visszabumlizni a kocsihoz. Igen ám, de előre lefixált buszjegyünk nem volt, így próba-szerencse alapon reggel 5 órakor már a busz indulási pontjánál álltunk, és kedvesen érdeklődtünk, hogy előfoglalás nélkül felkéredzkedhetünk-e a fedélzetre. Mázlinkra rugalmasak voltak osztrák szomszédaink, így hamarosan már gondtalanul beszélgettünk a buszon. A rajtot végül egy órával előrébb hozták a kedvezőtlen időjárási előrejelzések miatt – viharokat jósoltak péntekre -, ezért reggel 8 óra helyett 7 órakor toporogtunk izgatottan a hegy lábánál, várva, hogy eldördüljön a startpisztoly.

„Csak 1500 m a pozitív szintemelkedés, nem lesz ez durva” – gondoltam magamban, miközben elkezdtünk felfelé caplatni az első emelkedőn – ami úgy a táv egyharmadáig tart. „A teljes szintkülönbséget letudjuk a 13. kilométerig, utána már csak a(z) (l)ejtőzés marad hátra” – fűztem tovább logikusan az elképzeléseimet.


Kisvártatva kacagós magyar csacsogás ütötte meg a fülem: Szalai Tündi és kis csapata érkezett mögénk. Hamarosan csatlakoztam hozzájuk, Feri is felvette a túrázós tempóját, így egymást előzgetve folytattuk utunkat, vidám pletykálkodás közepette.



Azt már viszonylag korán megállapítottam magamban, hogy időt és órát figyelni teljesen felesleges. Lassan haladtam, a sziklákon mászás nem igazán tükrözte egyetlen hazai terep karakterisztikáját sem, ezért a cél az lett, hogy haladjak szépen folyamatosan előre.

Az első checkpointnál gyorsan feltöltöttem a vízkészleteimet, ami jó döntésnek bizonyult, mert a következő frissítési lehetőség „elmaradt”. De erről később.

Haragudtam magamra, amiért kitaláltam, hogy kábé hány óra alatt teljesítem majd a távot, kiindulva a tapasztalataimból. „Legkésőbb 1-re beérek, nagyon kényelmes tempót diktálva. Ha belehúzok, lehet jobb is” – morfondíroztam, de a hetedik kili körül, terveim finom porcelánján már megjelentek a hajszálrepedések.

A meredek felfelé mászást meredek lefelé mászás követte, egyszerűen lehetetlen volt – nekem legalábbis – érdemben, normálisan előrehaladni. Klasszikus futómozgást gyakorlatilag a verseny kezdete óta nem végeztem, de lassan kezdtem hozzászokni, hogy ez most egy ilyen kaland lesz.



10 kilométer körül olyan végeláthatatlannak tűnt a hatalmas kövekkel teletűzdelt kaptató, amit épp megmásztunk, hogy úgy éreztem, ennek sosem lesz vége. Nagyon bíztam benne, hogy hamarosan megpillantom a második pontot, ahol vizet tudok vételezni, meg egy kis izót is összekotyvasztanék, mert kezdett melegedni az idő, a nap sugarai bizony oda-oda pörköltek a tarkómra.

Egyetlen vigaszom az a tény volt, hogy viszonylag stabilan haladtam felfelé, s bár Tündi zergelábait nem tudtam lekörözni, a többieket a sor végén azért rendre megelőztem.

Hamarosan elértük a Kapruner Törlt, ahol ugye a frissítőpontra számítottam – de mindhiába, nem volt ott semmi, csak két önkéntes, akik lefelé tereltek minket a sziklákon, át a gleccseren.

Csalódásomért kárpótolt a pazar látvány, és maga az élmény is, hogy nyár derekán fagyos hóban tapicskolhatok, s gleccsereken keresztül vághatok át a sziklás hegyoldalon.

Lassan csorogtam lefelé, hűs vízű hegyi patakokon át - olykor partjukról bele-belecsúszva a hideg hullámokba-, gyönyörködve a minket körbevevő ezernyi csodában. Valahol egy hegytetőről mormotafütty szólalt meg hirtelen, s annyira szívetmelengetően cuki volt – elnézést, erre nincs jobb szó -, hogy majd’ elolvadtam. Ez az epizód sikeresen elfeledtette velem néhány pillanatra, hogy mennyire kemény a táv, amit igazságtalan és kissé buta módon korábban lebecsültem.



Ámuldozás, tipegés és egyensúlyozás közben vadul lestem az órámat, hogy vajon milyen messze van még a következő frissítőpont. Ugyanis a vizem elfogyott, meg az izóm is. Az jutott eszembe, hogy ha most megint átkelnénk egy havas részen, markolhatnék egy kevés jeget a kezembe, és elszopogatnám addig, ameddig nem jutok más folyadékhoz. Kisvártatva újra hegyi forráshoz érkeztünk, Tündi belemerítette a kulacsát, én pedig mintha megvilágosodtam volna: nem kell ide hó, gyerekek, a legfinomabb nedűt kortyolhatom pillanatokon belül! S valóban, kulacsomat megtöltve folytattam tovább utamat.


Csigalassúsággal peregnek a kilométerek. De mégis telik az idő, elérkeztünk a hegy lábához, ahonnan viszonylag sík ösvényeken futhattunk – és ez már tényleg futás, így a táv harmadánál -, bár a terepet továbbra sem nevezném könnyűnek. Még néhány köveken és sziklákon átszökkellés után megérkeztünk Mooserbodenhez, a checkpointhoz, túl a verseny felénél. (Annyira lenyűgőző a táj, annyira magával ragadó, hogy másnap vissza is kirándultunk ide Ferivel, még egy kicsit alaposabban körülnézni, élményt gyűjteni.)



Itt kicsit hosszabban elidőztem, muszáj volt feltöltenem a készleteimet, rendesen ennem-innom, mert bizony éreztem, hogy elfogytam. Hátra van még majdnem egy félmaraton, bírnom kell, már csak azért is, mert nem akarom tovább húzni az időt, szeretnék futni, amennyire bírok, hogy beérjek végre a célba. Tündit előreküldtem, hadd menjen csak, ha úgy kell lennie, úgyis utolérem. (Végül a 26. kili körül újra egymásba botlottunk, mert ő sikeresen eltévedt egy szakaszon, így be tudtam hozni a lemaradásomat.)



Innen alpesi legelőkön át vezetett a pálya, a bocik kint csámborogtak a mezőn, a levegőben fantasztikus virágillat lengett. Az aszfaltos rész őszintén szólva annyira nem esett jól, de izgalmak azért vártak még rám: több helyen klettersteig-jellegű kalandokban volt részem, a sziklákba vert drótkötelelekbe kapaszkodtam a szűk ösvényeken. Tériszonyosként ez kihívást jelentett, de nem bántam, mert máskülönben lehet, hogy sosem jártam volna erre. Egy ponton még egy vízesést is megmásztunk, na itt fogott el az az érzés, hogy jaj csak le ne nézz, mert hátraesel… Szinte belezsibbadtam a félelembe, de szerencsére viszonylag gyorsan sikerült úrrá lennem a negatív gondolataimon.



A tekergős utakat elhagyva beszaladtam a fák közé az erdőbe, ahol folytatva a lejtmenetet haladtam a falu, és egyben a cél felé. Itt értem utol Tündit, s innen már a végéig együtt haladtunk, hol vidáman, hol panaszkodva, de folyamatosan csacsorászva.

Ekkor már vártuk a végét, azt ecseteltük, hogy ha beértünk, mit fogunk csinálni: inni egy kólát, felfalni a versenyközpontban kínált tésztát, csak lefeküdni a földre szusszanni egyet… Mindeközben gyanús felhők gyűltek a fejünk felett: igencsak csipkednünk kell magunkat, ha nem akarunk a nyakunkba egy kiadós zuhit.

Az időzítés tökéletes volt: éppen a célkapu előtt egy kilivel kezdett esni az eső, de a hatalmas felhőszakadás megvárta, hogy a sátor rejtekében, érmünket szorongatva nevessünk: jövőre visszatérünk.



Lassan csordogált le a könnycsepp az arcomon, ahogy elhagytuk Kaprunt, a ködbe burkolózó hegyeket, a harsogó zöld erdőket, mezőket, a széles bicikliutakat, a mosolygó embereket. Néztem, ahogy a finoman pötyögő esőn és a könnyeken átszűrődik a napfény.

Jó volt itt.



52 views0 comments