• dianapanczel

Egy csalfa terepfutólány első százasa



Bizony, csalfa vagyok. Az erdő a szívem csücske, de mégis újra és újra elcsábulok, hogy síkon futhassak.

Amikor elhatároztam, hogy teszek egy próbát és letolom a Margitszigeten a száz kilit, egyetlen cél vezérelt: hogy megmutassam magamnak, ezt is meg tudom csinálni. Nem is lehetett másról szó, hiszen ez nem verseny, tét nélkül kell majd körbe-körbe futkorászni a Szigeten.

Máthé Zolihoz csatlakoztam, aki az Ultrabalatonra készülve tervezte lefutni a maga penzumát. Neki ezúton is köszönöm a lehetőséget, mert csak úgy magányosan biztosan kevésbé lettem volna motivált letáborozni a főváros szívében egy egész napra, hogy kedvemre kocorászhassak.

Azzal is tisztában voltam, hogy fizikailag megvan a felkészültségem ahhoz, hogy lefussam ezt a távot. A harcot megint önmagammal, fejben kell megvívnom. Valójában ez adja meg az egész ultrafutás fűszerét: azt a csipetnyi pikantériát, azt a kis pluszt, hogy örömöd leled abban, hogy kínzod magad. Egyedül a fáradtságtól tartottam kicsit, mert hetek óta alig alszom, de ehhez biztosan hozzászoktam már, nem lehet gond.

És persze megint be voltam tojva.

Most egyedül futok, gondoltam magamban. Leparkoltam a kocsit a pesti hídfőnél, és besétáltam az Atlétikai Centrumhoz a Margitszigetre.

Meglepetésemre – és szerencsémre - Zoli nem egyedül érkezett: egy lelkes kis csapat mellett vele tartott még segítője, Budai Peti (no és Süni), aki később az én segítőm is lett. :-) Ezért nem tudok elég hálás lenni, hiszen úgy készültem, hogy hátizsákkal rovom majd a kiliket, s vizet a kútnál fogok majd venni. Az elemózsiát (hahaha, azaz a zseléket és egyéb műkajákat) gusztán kiporcióztam magamnak, hogy csak fel kelljen kapni és bedobni a zsákba, ha kifogyok belőlük. Nagyjából előre kitaláltam azt is, hogy mikor fogok kicsit hosszabb pihenőt tartani, amikor kinyújtózom, többet eszem, hasonlók. Persze sosem így történik, most sem így lett, de ezeket az etapokat mindig olyan lelkesen tervelem ki előre, hogy aztán szintén nagyon lelkesen variálhassak rajtuk.

A többiek már elindultak, amikor én még ráérősen bemelegítek, ki nem felejtve az elmaradhatatlan csuklókörzéseimet, amelyek nélkül el sem indulok, és a bemelegítési rituálém bázisát jelentik. No de elég a bohóckodásból, mély levegő, és nyomás.

Az elején nagyon elkap a lendület, vissza is kell fognom magam, hogy 5:30-as tempónál ne vigyenek gyorsabban a virgácsaim, maradjon szufla a végére. Még alig lézeng pár ember a rekortánon, az eső sem esik, nyugiban lehetett csapatni. Nézelődöm, mókusok majszolnak valamit mellettem, hangosan sikoltozom, hogy mennyire tündériek. Zenét hallgatok, peregnek a centik, méterek, gyorsan telik az idő.

Nem sokkal 30 kili után megérkezik Ádám, akit már nagyon várok, mert hoz nekem banánt - azt a bizonyos kőkeményet, mert a lelkére kötöttem, hogy plöttyedttel ne merjen a közelembe jönni -,és sós almafröccsöt. Bár kicsit tartok azért tőle, mert hamarosan ledoktorál edzősködésből, és biztosan a Tudományos Akadémia tagja is lesz, de bármire megesküszöm, hogy engem kísérleti nyúlnak használ a sporttáplálkozás-tudományi elméleteinek alátámasztásában. A sós almafröccs is az ő ötlete volt, amúgy bevált, bár a kólát nem hiszem, hogy lecserélem rá, bocsi Ádám. :-)

Időközben bekrepál az órám, megáll pár kilire, és csak az időt méri tovább. Ezen kicsit bepánikolok, folyamatosan a kütyüt bámulom hogy mikor áll vissza. Ádám rámszól, hogy fejezzem be a görcsölést, az időt tudni fogom, a 19 kört meg szépen leszámolom, nincs itt gond. Oké, mondom, de az ellenségeimnek hogy bizonyítom be, hogy tényleg lefutottam? Erre rámnéz, és halkan közli, hogy "szerintem te saját magad ellensége vagy". Köszönöm, kedves barátom, azt hiszem, ezzel a kijelentésededdel bőven elég agyalnivalót adtál az elkövetkezendő 60 kilire.

Mielőtt elbúcsúzunk, a lelkére kötöm még, hogy az aranyló, gyöngyöző húsleves kanalazgatása közben ne felejtsen el rám gondolni, és egy imát elmormolni a lelki üdvömért. Megígérte, hogy feltétlen így lesz.

De az ebédlőasztaltól kanyarodjunk vissza a futópályára: itt jön az első megborulás, úgy 45 km tájékán. Ekkor a gyomrom is elkezd picit vacakolni, ami nem csoda, mert már tetemes mennyiségű zselét és egyéb trutyit tömtem magamba.

Azt a futás elején elhatároztam, hogy nagyon oda fogok figyelni a frissítésre, nem éhezem el, kajálni fogok gyakran, az ivásról nem is beszélve. Mindezt alátámasztandó, rengeteg cikket olvastam el a témában, eléggé jól ki is kupálódtam ezen a területen. Így nem maradt más hátra, mint saját magamon tesztelni, vajon mindez hogyan működik nálam, a gyakorlatban. Szóval frissítés: a zselék hatására rendetlenkedő pocak, semmi probléma, bele van kalkulálva. 50 körül kezdek visszatérni, itt már Peti is megjegyzi, hogy örömmel látja, minden oké, toljam csak tovább szépen. Ugyan belegondolva abba, hogy még egyszer ennyi van hátra, nem érzem magamon a földöntúli motivációt, de egyik láb a másik elé, haladok előre.

Milyen más itt futni, mint az erdőben. Mondjuk egy terepultrát. Ott béke van, csend és nyugalom, itt nyüzsgés, zsivaj, sok-sok impulzus. Ott a fákat nézed és egybeolvadsz a természettel, itt az embereket figyelheted. Andalgó szerelmesek simulnak össze, család fotózkodik, középkorú pár babakocsit tol: látszik, hogy mi az, ami kirakat és mi az, ami őszinte és belülről jön. Futók: ducik és soványak, fiatalok és idősebbek. Vajon kit mi hajt, miért jöttek ide, múló hóbort vezérli őket, vagy a futás az életük? Fogyni akarnak, vagy csak picit boldogok lenni? Szemből kocog felém egy bácsi, pár számmal nagyobb, viseltes kabátban. Lábán nem futócipőt látok, hanem sima utcai lábbelit. Nem néz rám, csak előremered, szeméből nem tudok kiolvasni semmit – talán nincs is mögötte semmi. Megsajnálom. Neki vajon milyen élete lehetett? Ahogy fáradok, egyre inkább felfedezem magamon, hogy lelkileg is gyengülök, könnyebben elérzékenyülök. Biztosan ráerősít erre az is, hogy egymagam futok, a gondolataimat nem tereli el senki, de most úgy érzem, jobb ez így. Körülnézek, emlékek foszlányai törnek be az agyamba feltartóztathatatlanul. A szabadtéri színpad, a zenélő szökőkút, még a kopott rekortán is a talpam alatt – mind megannyi boldog vagy boldogtalan pillanat mementója. Nem, nem, fejezd be, fókuszálj. Nem merengünk, futunk.

Lassan érzem, hogy lassulok, a vádlimba néha beleszúr a fájdalom, a talpam már sajog, nehezül a lábam, de ez így van rendjén: majd elmúlik. Véget ér a jó és a rossz is, ha pedig tovább fájok, majd hozzászokom. A lényeg, hogy nem állunk meg, megyünk előre. (Gyönyörű a királyi többes, mindig így beszélek magamhoz, ha futok, mintha többen lennénk. Bár lehet, hogy ez a kezdődő skizofrénia jele, nem tudom.)

Újra feltűnik a kabátos bácsika, ugyanúgy néz előre, nem látok életet a tekintetében. Elszomorodok. Mögötte házaspár tűnik fel, kezükben A4-es papír, rajta felirat: Keressük Lilit! Alatta fénykép. Mintha most a testemen is átfújna a jeges szél, szívem összeszorul. Édesistenem. Tényleg a kislányukat keresik? Elgyengülök. A gyerekek. Ebbe bele sem gondolok. Koncentrálj. A célodra.

80 kili. Nagyon tele a hócipőm. Megállok az egyetlen, ámde legszuperebb frissítőpontnál, keresgélek, hogy mit egyek. Kellene magnézium, kicsit begörcsölt a lábam. Már csak 4 kör van hátra. Normál esetben semmiség, most rémálomnak tűnik. Peti megmasszíroz, biztosan látja rajtam, hogy már kevésbé vagyok virgonc, mint az elején, mert csak annyit kérdez tőlem: ugye tudod, miért vagy itt? Igen, tudom. Visszaállok a pályámra, félrelökdösöm az utamból a részeg, üvöltöző külföldi egyetemista fiatalokat, akik tábort vertek a futópálya közepén (elnézést, röstellem, tényleg félrelökdöstem őket, szerintem káromkodtam is, és nem csak magamban). Amit innentől kezdve művelek, azt erős túlzással sem nevezném futásnak, de még kici-kocinak sem: maradjunk a csoszogásnál. Csak az jár a fejemben, hogy mindjárt vége, most már tényleg mindjárt, nem állhatsz meg. Ha a poklon mész is keresztül, menj tovább, mondta Winston Churchill (a Jóisten áldja meg az öreget ott fent ezért az aranyköpésért, mert most az életet tartja bennem). Kacagó gyerekek rohannak át előttem, és immár megállíthatatlanul csorognak a könnycseppek az arcomon. Gyerekek. Az én kisbabáim. Vajon mit csinálhatnak most. Nem sírhatsz. Az is elveszi az energiádat. Mit mondott mindig Mama? Sírni csak a győztesnek szabad. Te nem vagy győztes. Most még nem.

Utolsó kör. Minden porcikám fáj. De lassan átjár a bizsergető érzés, hogy mindjárt, most már tényleg mindjárt vége.

Beérek. Megcsináltam. Nem akasztanak a nyakamba érmet, csak ketten vannak körülöttem, meg egy kutyus. Nem is jut el az agyamig, hogy lefutottam egy 100-ast csak úgy, mert ehhez volt kedvem. Egy forró fürdőre vágyom, otthon, meg a söröcskémre. Meg a csendre. A lábaim mintha ólomból lennének, magamban nyöszörögve vánszorgok el az autómig. De mégis boldog vagyok. Eszembe jut, amit Ádám mondott, amikor azt ecseteltem futás közben, hogy mennyire irigylem azokat, akik épp a szombat reggeli szalonnás tojásrántottájukat falatozgatják vidáman. Az lehet, replikázott, de ma este te biztosan boldogabb leszel náluk. Igen, efelől szemernyi kétségem sincs.

Valahogy begyűrködöm magam a volán mögé az ülésre, miközben egy banánt és a Tobleronémat szorongatom a kezemben. Hazáig csak kitart.

Mama, most már sírhatok?


152 views