• dianapanczel

Korinthosz 80, avagy a gáton futás csimborazzója



Beburkol a sötétség… Olyan, mintha egy puha paplan alá bújnék. Nem félek. Melengető, finom, komfortos érzés.


De az éjszakából ugorjunk kicsit vissza az időben.


Hazudnék, ha azt mondanám, hogy régóta terveztem ezt a kihívást.

Rengeteg tili-toli előzte meg a nevezésemet, részben a pandémia, részben egyéb tervek miatt. Igazság szerint az utolsó pillanatban határoztam el, hogy szeretnék indulni a Korinthosz ultrafutóverseny 80 kilométeres távján. Oly sok szépet és jót hallottam róla, a sporttársak egyöntetű véleménye szerint ez egy „must have” esemény, a szervezés színvonalával, frissítőpontjai profizmusával, az önkéntesei kedvességével.

Szóval nem volt kérdés: ott a helyem augusztus elején Baján.


Néhány nappal korábban Andi barátnőmmel – aki tavaly az UTT-n (Ultra Tisza-tó) is hűséges kísérőm volt reggeltől estig 126 kilométeren keresztül – elkezdtük megálmodni a menetrendet, totózgattunk, egyeztettünk, hogy mely pontokon várjon majd rám utam során. Végül aztán csak utolsó pillanatban véglegesítettük a haditervet.


Aztán elérkezett a nagy nap. A Korinthosz napja. Ha már Korinthosz, nagyon szerettem volna amazonként végigküzdeni magam a távon. Mivel a rajtot délután 2 órára időzítették, volt időm kellőképpen végigizgulni a délelőttöt. Ugyan nem jósoltak döglesztő hőséget, de ahhoz éppen elég volt ez a hőmérséklet is, hogy fontos tényezőként kelljen kalkulálni a meleggel.

A rajtban elképesztő hangulat fogadott bennünket, szeretem ezt a nyüzsit, amikor már alig vagy magadnál, annyira fókuszálsz az előtted álló kihívásra, remegsz kívül-belül, lüktet az ereidben az adrenalin, s még ehhez jön plusz motivációként, hogy a többiek szemében is ugyanazt az elszántságot látod, amit a sajátodéban is.


Fatival, az edzőmmel, már korábban megállapodtunk, hogy nem rohanom el a verseny elejét, végig viszonylag egyenletes tempót próbálok tartani, és nagyon figyelek a frissítésre: víz, izó, Perpetuem váltogatva, s ha még megkívánok valamit, az jöhet ráadásként.


Az első 10 km-en valójában semmi érdemleges nem történt: figyeltem a tájat, nézelődtem – azért ne az Alpokat vizionálja most a kedves olvasó a lelki szemei elé, jelen pillanatban Bajáról indultunk Szekszárd felé öles léptekkel, ennek megfelelően képzelje el a látnivalókat is. S bár egy mókuson kívül, aki fürgén szaladt át előttem a gáton, nem sok izgalmas néznivaló akadt, most mégis próbáltam minden apróságot magamba szívni, minden impulzust elraktározni belül, hogy majd fel tudjam idézni később. A perzselő meleg, a nyakamról lecsorgó jeges víz, a homlokomba folyó izzadságcseppek, a nedves tenyerem, a talpam alatt porzó szikkadt talaj.

Vissza kellett fognom magam, mert ilyenkor annyira pörgeti az embert a lendület és a vére, hogy legszívesebben szelek szárnyán száguldana – ami persze végzetes hiba lehet.

Nem, nem, tudatosan, odafigyelve, lépésről-lépésre haladunk előre. Szorgalmasan frissítettem, izóztam, perpetuemeztem a terveknek megfelelően.


A minket körbevevő tájat továbbra sem nevezném ingergazdagnak, de szépen haladtunk előre, míg a 20. kilinél találkoztam Andival: ügyesen és precízen frissített, mint mindig, ilyenkor az elején általában nagyokat kacagunk, viccelődünk, ez olyan jólesik a lelkemnek. Mint ahogy a jéggel megpakolt pelus is a nyakamban, a jégkockák a karszáramban, topomban: mindezek mennyei felüdülésként hatnak rám. A használt kulacsaimat csak odaadtam Andinak, ő meg a kezembe nyomta a frisseket, vízzel, izóval megtöltve, s már folytattam is tovább a menetelést.


30 kili felé közeledve már kezdtem érezni, ahogy fejbe vág a meleg. Próbáltam elterelni a gondolataimat, zenét hallgattam, s közben elemeztem a versenytársakat előttem, mögöttem, figyeltem az arcokat. Sokan megelőztek, de nem bántam, mert sajnos tudtam, hogy sok esetben ez később vissza fog ütni. (Valóban így is történt, az engem akkor megelőzők közül sokan jóval utánam értek célba.) Én már tudom magamról, hogy bizony keményen vissza kell fogni a pacikat az elején. Bár el sem tudod képzelni még akkor, hogy jöhet egy roggyanás, mert annyira jól megy, olyan simán, szépen, ez tutira ki fog tartani a verseny végéig… De ez a legritkább esetben következik be.


Szóval kezdett fejbevágni a meleg. Bár kínosan odafigyelek, hogy ne bízzam el magam verseny közben, hogy ne legyen nagy az arcom. De olyan nehéz azt az aljas kis ördögöt kizavarni a fejemből, aki azt suttogja: húha, ez most nagyon jól megy, nincs mitől félni, ha ilyen tempóban haladsz, csodás időt fogsz futni… Kirázod a kisujjadból… Mert nagyon jól ment az első harmincasig, de aztán igen hirtelen jött a pofon – amit már vártam is kicsit. Elkezdtem nyűglődni, rossz kedvem lett, mintha minden korábbi boldog gondolatot egy forgószél sörpört volna ki az agyamból. Nem is értettem, mi történhetett, hiszen ugyanúgy frissítettem, mégis porszem került az addig olajozottan működő gépezetbe.


Fejbevágott nagyon a hőség. Utólag visszagondolva talán a sapkámat, illetve a fejemet is jobban hűteni kellett volna, pakolhattam volna jégkockát a fejem búbjára is, s arra húzhattam volna a csuromvizes sapit. 40 kilométerhez már kifejezetten szenvedve érkeztem, s azon töprengtem, hogy te jóég, még csak a felénél tartok, igazából még egy maratont sem futottam le, mi lesz még itt?? Közben láttam, ahogy a 160-asok már érkeznek velünk szemben, az ő szemükben aztán tényleg ott volt minden: fájdalom, szenvedés, benne volt tán az egész addigi életük is. Elborzadva tűnődtem el azon, hogy hogyan lehetséges ennyit egyben megtenni.





Keselyűsnél kipanaszkodtam magam Andinak, egy szuszra a nyakába zúdítva minden nyűgömet, bajomat, aki persze szemrebbenés nélkül rugdosott tovább, miután befejeztem a mondókámat.

Mindig csak előre, egyik láb a másik után, mondogattam magamban. Ilyen tempóval sosem érsz be, kocogj, menj tovább, mantrázgattam rendületlenül. A következő frisstőpont görögdinnye kínálatát erősen megcsappantva, kicsit erőre kapva folytattam utamat. Az sem hatott meg különösebben, hogy szénné csipkedtek a pofátlan szúnyogok, átcsípve a kompressziós száramat, nem kímélve az arcomat, karomat. Kit érdekel ez ilyenkor, legalább kevesebbet ácsorgok, nem igaz?


Csak szépen tartsd a tempót, suttogtam magam elé a monológomat. Úgy szégyelltem magam, hogy 15 kilométerrel korábban olyan elbizakodott voltam, most meg úgy érzem, sehogy sem fogom ezt bírni, kifogott rajtam a táv. Muszáj vagyok belesétálni kicsit, csak egy pár perc pihi, hadd csoszogjak egy keveset.

Ahogy teltek-múltak a percek, megleptetten konstatáltam, hogy haladok azért rendületlenül előre, elkezdtem lehagyni a versenytársakat is, akik mellettem lépdeltek, tip-top, csak ne agyalj folyton, hamarosan találkozol Fatival és Andival 50 kilinél.


Nem akartam úgy az edzőm szeme elé kerülni, mint egy csapzott roncs, akinek semmi keresnivalója egy ilyen nívós megmérettetésen. Szerettem volna, ha kicsit büszke rám, hogy azt gondolja, na, itt van ez a csaj, tök jól bírja. Szóval nyomtam magamban a Szabó Péteres motiváló szöveget nagyon durván, de annyi eredménye csak volt, hogy végül megérkeztem az 50-eshez is, mégpedig nem is akárhogy. Fati berakatta a kedvenc harcos számomat, a Rocky IV-ből a Burning heart-ot: ezzel a zenével szoktam magam feltuningolni, ha arra van szükség. Hát most volt, nem is kicsit. Erre a nótára bevonulni a frissítőpontra, tényleg úgy éreztem magam, mint egy amazon… Még a könnyem is kicsordult.

Felvettem a fejlámpát, s mint egy hisztis, figyelemhiányos kisgyerek, most Fatinak is elkezdtem vakerálni: bizony, bizony, már kezd nagyon tele lenni a tököm, nem kívánok se enni, se inni, alig tudok pár falatot leszuszakolni a torkomon, nem akaródzik már tovább menni sem. Az edzőm rezzenéstelen arccal közölte, hogy márpedig enni és inni is kell, addig nem is megyek innen tovább, amíg magamba nem tömök valamit, így egy fél kókuszrúddal a számban motyogtam valami köszönömfélét, és bizakodva kiáltottam még, hogy a célban találkozunk.

Az óriási energialöket – elképesztő, mennyit tud adni egy ehhez hasonló pár perces megmozdulás -, valamint Andi és Fati istápolgatása után szinte szárnyalva nyargaltam tovább.


A gáton sokáig együtt futottam egy futótárssal, egy lánnyal, akinek elbeszélése szerint ez az első ultrafutása. Nagyon ügyesen és összeszedetten csinálod, dicsértem, gondolva, hogy biztosan jólesik neki pár kedves szó. Néhány kili után lehagyott, aztán én hagytam le, míg végül lezárva az előzgetős csiki-csuki játékot, elnyelt a szürkület.

Éreztem, hogy visszatér az erő a lábaimba, ezzel együtt azonban a sötétség is egyre feketébb ruhába bújtatta a tájat. Az este. Örök mumus. Valahogy elvesztem a biztonságérzetem, rettegek, hogy kurvanagyot zakózok, nem látok rendesen, nem tudok tájékozódni, ráadásul ügetek egyedül az éjszakában, bele a pusztaságba… Nem tudok feszültség nélkül gondolni erre az állapotra.





Próbáltam a korábban jól bevált mantráimhoz visszatérni: egyik láb a másik után, kocc-kocc, csak haladjunk előre. Persze extra odafigyeléssel és koncentrációval, nehogy eltaknyoljak.

Lassan elértem a frisstőpontot a 65. kilométernél, a kajak-kenu bázist a Sió-hídnál. Végig apró mécseseket helyeztek az út szélére, olyan hatást keltve, mintha egy kifutópályára érkeznél. Ehhez hasonló chekpointot legutóbb a Piros 85-ön láttam, ahol a látvány meg is ríkatott. De itt ma csak örömöt éreztem, ahogy megpillantottam Andit, már fülig ért a szám, csak gyorsan felmarkoltam az asztalról egy adag sós perecet, s már robogtam is tovább. Most már tényleg hazafutunk!


Hirtelen újra csend vett körül. Egyedül maradtam. Csak az egyenletes dobbanásokat hallottam, ahogy fogynak a lábaim alatt a kilométerek. Nem féltem. Nem volt rossz érzés. Pedig nagyon vártam, hogy jöjjön, elég erősnek éreztem magamat ahhoz, hogy felvegyem a harcot a démonjaimmal. De nem kopogtattak. Türelmetlenül toporogtam. De csak azért sem bukkantak fel, egy sem jött. Csak az a felemelő érzés maradt, hogy egybefolyhatok a balzsamos éjszakával, hogy csak a sötétség van és én, hogy mindjárt lefutom ezt a távot. Varázslat volt átélni, hogy itt állok a cél kapujában. Mintegy jutalomként, beraktam egy kis zenét, hogy végigkísérjen az utolsó szakaszon.


A legutolsó ponton még majszoltam egy kis görögdinnyét, ami annak ellenére nagyon üdítő volt, hogy az idő kezdett hűvösebbre fordulni.

Aztán ezután következett a feketeleves, mintegy fűszerként a pálya végén: kaptunk egy kis ízelítőt a Szekszárdi-dombságból.

De ezt sem bántam, mert tudtam, hogy még húsz perc, és vége.

S amikor már a kacskaringós, macskaköves utcákon rohantam – mert rohantam, bassza meg, rohantam! -, hallottam a szpíkert, a zenét… Eufória ez, eufória a javából.




Már a torkomban zakatolt a szívem, újra, ugyanúgy, mint délután 2 órakor, amikor kezdetét vette ez az utazás. Az utazás, ami mindig rejtély, mindig maga a csoda, mert sosem tudom, mi vár rám, amíg úton vagyok, mint ahogy azt sem, hogy mi vár rám ott, a célban.

Egyetlen érzés biztos mindig, egyetlen érzés kerít biztosan a hatalmába, amint befutok: hogy hazaérkeztem. Így vagy úgy, de hazaérkeztem.







72 views0 comments