Azt hittem, sosem lesz ebből beszámoló. De úgy látszik, későn érő típus vagyok, csak le kellett ülepednie annak a rengeteg élménynek és impulzusnak, ami eddig kavargott bennem.
Pontosan, centire egy évvel ezelőtt lépett be a terepfutás az életembe. Milyen jó móka ezt egy ultrával megünnepelni, nem igaz? Tavaly februárban még azt sem tudtam, hogyan kell egy emelkedőn felfutni. Emlékszem, az első táv kábé egy tízes volt, én az első kaptatón gazellaként sprinteltem fel, aztán nem értettem, mikért akarok meghalni a tetején.
Szóval a Szénás Kör. A jeles eseményre Dancs Boldizsár kísért el, akinek ezúton is köszönöm, hogy bevállalt engem, etetett-itatott, amikor kellett, és kellőképpen fenékbe billentett, amikor arra volt szükség.
A kaland előtt pár nappal már nagyon izgultam. Egész konkrétan be voltam tojva. Jeges lesz vajon a terep? Vagy elindult az olvadás, és inkább sáros-latyakos? Persze az utolsó pillanatban kezdtem el kapkodni, hogy talán kellene hólánc (csúszásgátló), de akkor már késő volt intézdkednem ezügyben. Boldi rám is pirított, hogy ne parázzak már annyit, nem lesz itt semmi gond, de aki terepfutónak született, az könnyen beszél, bosszankodtam magamban. Ráadásul alapból kacskán futok lejtőn lefelé, hát még ha jeges is, olyankor aztán hozzám képest egy csapat szarógalamb is vitustáncot jár.
Tisztában voltam azzal is, hogy kipihenni magam a táv lefutása előtt esélyem sem lesz, nálam ez is sarkalatos pont mindig: két kisgyerek mellett elég koppra ki vannak centizve a napok, edzések, ebben az anyuka-futótársak biztosan meg tudnak erősíteni. És hát a drága szüleim, akik a legfőbb segítségem, sokszor széttárt karokkal állnak és nem igazán értik, hogy minek futkorászok félőrült módjára. Tehát agyban és lélekben is a megfelelő helyre kellett pakolnom a dolgokat.
Szumma szummárum, nagyon be voltam szarva. 6-ra terveztük az indulást, majdnem 7 óra lett belőle, de ez nálam sztenderd késés. Az első 25-ös vidáman nevetgélve és könnyedén lecsúszott, meg is lepődtem, de nagyon örültem, jó előjelnek vettem. Később persze azért beütött a ménkű, és jöttek a holtpontok... Több tanulságot is leszűrtem saját magamra nézve, ami tapasztalt ultrásoknak nyilván nem újdonság, de ezekre a finomságokra tényleg csak akkor jön rá az ember lánya, ha már ott van és nyomja.
1. Az elejét nem futjuk el. Akkor sem, ha nagyon faszán megy. Ki tudja, mi vár ránk később? 2. Nem tartunk hosszú szünetet a szessön alatt. Bár rá sem néztem a kütyümre a 12,5 óra alatt, és az amúgy sem létező időérzékemből nem volt mit elveszteni, de mégis úgy tűnt, mintha legalább másfél órát szendvicsezgettünk és sétálgattunk volna futás közben. Nem volt annyi persze.... De utána nehezen kapott el újra a gépszíj. 3. Nem eszünk sokat egyszerre. Egy szendvics elfogyasztása után úgy éreztem, mintha egy fél disznót tömtem volna az arcomba öt perc alatt. De: a frissítés kötelező, ezt hajlamos vagyok elszerencsétlenkedni, nem figyelek oda eléggé, finnyákolok mindenen, a hátizsákom ezért tele van pakolva A, B, C, Zs opciókkal arra az esetre, ha keksz helyett mégis inkább gumicukrot kívánnék. (A kóla egyébként életet ment, mármint a folyékony verzió, ezt most is megtapasztaltam, köszi Boldi😉). Egyszóval, rendszeres frissítés IS A MUST! 4. Útközben nem csavargatjuk, cibáljuk, rángatjuk az ivózsákunk csövét, mert bizony elengedhet. Kisebb szívinfarktust kaptam, amikor a jeges víz a zsákomból hirtelen ráömlött az izzadt hátamra, úgy a 35. kilinél. Gyorsan átgondoltam, hogy még egyszer ennyi táv van hátra – akkor jött a második kisebb szívinfarktus. 5. Nem sajnáljuk azt a pár percet arra, hogy előkotorjuk a telefonunkat és fényképezzünk. Nem, nem elég a fejünkben lévő fényképezőgépet kattintgatni. Olyan elképesztően gyönyörű helyeken futottunk, szívből sajnálom, hogy most nem tudom visszanézegetni a képeket. Arról nem is beszélve, hogy ehhez a beszámolóhoz is milyen pöpec fotókat tehetnék fel illusztrációként. 6. Sokáig tartanak a holtpontok, legalábbis nekem ez az érzésem. Nem tudom, ez a további ultrák során javulni fog-e, majd kiderül. Mindenesetre lélekben (is) próbálom magam még keményebben trenírozni.
A vizes epizód után már kicsit összefolynak az események. Összeszorított fogakkal toltam, sőt, örömmel jelentem, hogy nem sokkal később már kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy hideg vízben tocsog a hátam. (Bár állt az alján a víz, a hátizsákom kiválóan hőszigetelt, így meg se fáztam.)
Ekkor kezdtem el pánikolni a szintidő miatt. Nem tudtam teljesen ellazulni, bármennyire is biztatott erre Boldi, végig arra gondoltam, hogy őt is visszahúzom. Ha nem érünk be, akkor az ő Körét is elcseszem. Az járt a fejemben, hogy ha legközelebb ultrázok, azt tét nélkül akarom tenni, a puszta élvezetért (szenvedésért) és a tapasztalatért (fájdalomért)😃
A lábaimat egyre nehezebbnek éreztem, mintha ólomból lennének, és nem csak azért, mert térdig tocsogtunk a sárban (amit alap szituban imádnék). Közben eltévedtünk párszor, magamban igazságtalanul szidtam is Boldit kicsit, hogy miért nem figyel jobban, amit utólag nagyon szégyellek, mert én az első kilométeren már eltévedtem volna. Azt kívántam, bárcsak vége lenne már, a kádban akarok ücsörögni a forró, habos vízben, közben pizzát enni és sört inni. De tudtam azt is, hogy mivel most nem teljesen úgy alakulnak a dolgok az életemben, ahogy szeretném, legalább ezt meg kell csinálnom, legalább ez maradjon meg nekem. Magammal szemben nem tehetem meg, hogy nyüffögök és nem teszek bele mindent.
Az utolsó két kilométeren gyakorlatilag sprinteltem, Boldizsár alig tudott utolérni. Meg is jegyezte később, hogy úgy látszik, bőven maradt még bennem szufla, és inkább a táv közepén lettem volna ekkora jani, amikor gyök kettővel vánszorogtam utána.
De minden jó, ha jó a vége: beértünk szintidőn belül💪 Reszkess, Szénás, tuti találkozunk még!
Utóirat: az ultrázás tényleg olyan, mint a szülés: kicsit félsz tőle, mert tudod, hogy fájni fog, de amint beértél a célba, már a következőt tervezed. Amit alig várok🙏😃