• dianapanczel

Óda egy meg nem futott UTH-hoz


UTH. Ultra Trail Hungary. Trail is my way. Nagyon akartam ezt a versenyt. Tavaly nyár óta készülök rá. Igaz, a szentlaci volt először becélozva, de aztán vérszemet kaptam és átneveztem. A leghosszabb távra. Amit visszamondtam. Úgy őszintén, mekkora lúzerség ez, feljebb tenni a lécet, aztán szépen lerúgni.

Napokig lelkibeteg voltam. Ami másnak, bárkinek viccesen hangzik, de TI értitek. Ti vagytok az egyetlenek, akik ezt megértik. Sokáig törtem a fejem, hogy írjak-e egyáltalán erről. Mert a balfékeskedéseivel nem szívesen kérkedik az ember. Ám az egógyilkos kudarcok éppúgy hozzátartoznak az utazáshoz, mint a sikeresen teljesített távok, a versenyeken elért  eredmények és a dicsfény. Sőt, azok tartoznak hozzá igazán. Amikor nagyon picire összemész és alázatot tanulsz. Nem lehet mindent egyszerre, és egy testet kizsigerelni sem lehet a végtelenségig. Mert egyszer jelezni fog, hogy helló, állj meg vagy nagy baj lesz. Piszok nehéz volt hallgatni erre a kiáltásra, és a makacsságot legyőzve hagyni, hogy a józan ész kerekedjen felül


És tudjátok, van az a mondás, hogy az okos ember más kárán tanul… Legyek én az intő példa arra, hogy néha tudni kell megnyomni magunkon a STOP gombot.

Rá kellett jönnöm, hogy pici vagyok még. Ez a nagyok versenye. Túl sokat akartam, túl erőszakosan, mindenáron be akartam bizonyítani magamnak, hogy én mindent kibírok, testileg is, lelkileg is, mindent meg tudok csinálni, amit akarok. Még fejlődnöm kell.

Őszinte leszek, az igazi ultrásokhoz viszonyítva elég lájtos futósmúlttal verettem végig a mögöttem álló fél évet. Az első ultra január végén, aztán még öt, köztük kettő 100 feletti, meg egy Mátrabérc, meg egy terepmaraton, plusz az egyéb versenyek, edzések. Jött szalagszakadás és ujjcsonttörés, de nem számított, rohantam tovább, mint aki az életéért fut. Az Ultrabalatont párosban nyomtuk le, ez tette fel az i-re a pontot: elefánt boka, duplájára dagadt lábszár, fájdalom, ínhüvelygyulladásom lett. Aztán a harmincadik véradásomon kiderült, hogy kizárnak, mert vérszegény vagyok, szóval leamortizáltam magam rendesen, na.


Nem indulok az UTH-n. Az utolsó pillanatig reménykedtem. Próbálkoztam, majd lecsoszogom valahogy, pár nap alatt csak célbaérek. De mi értelme lenne? Kockáztatni egy komoly sérülést, egy igazán ütőset, amivel hónapokra kivonom magam a forgalomból és csak vegetálok? Keményen koppannak a szavak, ripityára törve a magabiztosságodat: ne indulj a versenyen.


El kell engedjelek, UTH.


Így most nekem csak az marad, hogy képzeletben odafurakszom közétek a rajthoz. Látom, ahogy izgatottan toporogtok, még elmormoltok egy utolsó imát, a visszaszámláláskor dobban egy nagyot a szívetek, és útnak indultok. Hallom, ahogy zizzen a lábatok alatt az avar, ahogy cuppan a sár a talpatok nyomán, hallom a zihálásotokat, ahogy felmásztok a Prédikálószékre, hogy onnan körbepillantva egy kielégült sóhaj szakadjon fel belőletek. Nézem, ahogy elhessegetitek a szemtelenkedő bogarakat, gondolataitokba merülve, koncentrálva gyűritek a kilométereket. Érzem a fájdalmat a combotokban, a sajgó nyilallást a hátatokban, a zsibbadást a karotokban, nekem is csikar a hasam, az én arcomról is csorog a veríték, az én ajkam is sírásra görbül – már csak egy kevés van hátra, ki kell bírni. Az én szeretteim helyett majd a ti szeretteitek állnak ott, és várnak titeket ölelő karokkal és dagadó mellel. A ti könnyeitek fognak potyogni a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől, hogy megcsináltambasszameg.

Én addig a búslakodva szorongatom a nutellás üveget a kezemben – amióta nem tudok rendesen futni, tolom nagykanállal bánatomban -, miközben szeretettel és büszkeséggel gondolok rátok. A hőseimre. Akiket ismerek, azokra azért, akiket nem, azokra meg csak úgy ismeretlenül.


Hajrá, písz end láv, UTH rulez, éljen a terepfutás mindörökké!




96 views