• dianapanczel

A terepfutó(vad)lány, a negyvenedik szülinap és a Keszthelyi-hegység




Vadlány a Vadlánon


- foglalta össze sommásan kedves férjem az előttünk álló hétvégi verseny és jómagam kapcsolatát.

Guglizzunk.

Nem volt nehéz rábukkanni a Vadlán-Vadlány-tengely rejtélyére.

“A helyi legenda szerint a hegyekben vadlányok kószáltak, az erdőben található bogyókkal, gombákkal, madártojásokkal táplálkoztak, hatalmas fák odvában vagy sziklahasadékokban húzták meg magukat, és szép időben a Pad-kő szikláin melegedtek. Mezítláb jártak, hosszú szőke hajuk eltakarta keblüket, egyetlen ruhájuk a derekukra kötött kendő volt. Egész nap a réteket, ligetes erdőket járták, daluk mindenfelé felcsendült. Aki a nyomába szegődött, azt magukkal csalták. Állítólag hajnalban a partról a halászlegényeket a györöki Szerelem-dombra csábították. Gyenesdiáson is található egy vadlány lik, ahogy itt nevezik a Vadlánlik barlang. Ez igazából egy szélerózió által formált nyílás, amit mesterségesen nagyobbítottak meg. A 19.sz. végén titkos pálinkafőző helyként használták a helyiek.” *


S bár a fent idézett legenda nőalakjaiban nem igazán ismertem magamra – csilingelő hangommal maximum elűztem volna szerencsétlen halászlegényeket, és a hajam sem takarta el keblemet, a pálinkafőzéssel kapcsolatos hivatkozást pedig inkább ne firtassuk -, de a Keszthelyi-hegység erdeiben kószálás stimmelt. Titkon reménykedtem benne, hogy most is magába fogad az anyatermészet, és a kedvelt terepfutós szólást idézve „átenged a hegy”.



A szülinap


Az olyan mókás dolog, ha az ember meglepi magát a szülinapján. Különösen, ha az ajándék történetesen egy kiadósabb futás.

Tavaly nem jutottam el idáig. Azt szoktam mondani, ezt ki kell érdemelni. Meg kell érte dolgozni. Mert nem adják ingyen. Ezt sem adják ingyen.

Mintha most nyert volna értelmet a befektetett energia, a járványügyi helyzet és a lezárások alatti résztávozások, erősítések, súlyzós edzések, mintha a sok apró puzze-darabka most állt volna össze egy képpé.

Ezt az élményt átélni, ennek részese lenni privilégium. Kiváltság.Továbbmegyek: kegyelem. A kemény munka gyümölcse.

Hányszor nem volt kedvem futás után még erősíteni… Faszom, hiányzik ez nekem? Inkább pihenek még. De nem, csakazértis.Tudtam, hogy nekem erős test kell, edzett test kell, ami elviseli a gyűrődést és a terhet, mert hiába acélozott a lélek, ha nincs hozzá váz, ami elbírja a nyomást. Páncél kívül-belül.




A Kesztehelyi-hegység


Az orromon szívom be a talpaim alatt felverődő port. Hallgatom a szuszogásom, ahogy ritmusra veszem a levegőt. Nem hallgatok zenét, nem hallgatok semmit, csak a belső párbeszédet, ami végigkísér az utamon. Annyira szeretem ezt az utazást, annyira az enyém. Ritka, amikor ennyire közel tudok kerülni saját magamhoz, megszólítva a legbensőbb énemet, zavaró tényezők, susmus, mindenféle külső behatás nélkül. Nyugalom van, béke. A legtisztább, legtökéletesebb énidő ez. Énidő.

Nem tudom, miért szeretem ennyire. Semmilyen kötődésem nincs ehhez a vidékhez, és mégis. A Balaton közelsége, a csodás táj, a mesés erdők: valamiért rabul ejtettek.



A felkészülés


Számomra az igazi örömünnepet az a tény jelentette, hogy egyben voltam mind testileg, mind lelkileg. Hogy nem tört meg az út. Hogy nem facsartam ki magam, hogy élveztem minden percét. Hogy azt éreztem, nem kényszerítek semmi olyat a testemre, amit nem képes elviselni. Hogy a lelki és fizikai énem egyszerre rezdült. Nekem ez, negyvenévesen, többet jelentett a világ minden trófeájánál, kupájánál, érménél, helyezésénél. Sosem versenyeztem senkivel, nem is akartam, nem is fogok. Én ezt a bolond hobbit addig űzöm, amíg boldogságot okoz, és amíg kedvem van hozzá.

S azon túl, hogy az ember beleteszi a munkát, elképesztő sokat számít a háttér. Persze, aki egyedül van, mondhatja, hogy kapja be a világ, ő azt csinál, amit akar. Igaza van. De akinek családja van? Ha nem állnának mellettem, nem viselnék el a rigolyáimat, hogy szikrákat szóró szemmel követelem a tartalék fejlámpát, hogy ingerülten rikácsolok a telefonba egy verseny alatt, hogy „szórd bele egy pohárba a magnéziumomat és legyen a kezedben a frissítőponton”, hogy hiába sakkozom az idővel folyamatosan, mégis olykor a tőlük veszem el az értékes perceket. Porszem kerül a gépezetbe, a hajnali edzésből esti lesz, hisztis vagyok, fáradt vagyok, ehhez kell egy apparátus, akik sziklaszilárdan állnak mögöttem, szeretnek, támogatnak és megértenek.

Ki az, aki pálcát törhet egy anya felett, amiért fut? Amiért életének egy részében a kilométereket falja, hol terepen, hol aszfalton? Amiért talált egy olyan kedvtelést, ami igazán örömet okoz számára? Sokszor lecsap ránk, hobbisportolókra, főleg hobbifutókra (pláne, ha valóban sokat edzünk), hogy a felkészülés biztosan a harmonikus (családi) élet rovására megy, biztosan szar társak vagyunk, szar szülők, nem törődünk a gyerekeinkkel, önzők vagyunk. Ki-ki döntse el maga, ebből mennyi az irgyiség, mennyi a tehetetlenség takarója alá bújás a cselekvés, és önnön sorsunk irányításának kézbevétele helyett.

A lényeg, hogy minden külső negatív tényezőt kizárva készültem, izgatottan, mert tudtam, nekem az idei évben ez lesz az orgazmus, ebben csúcsosodik ki minden edzés, minden verejtékcsepp, minden összegyűjtött ránc a homlokomon.



Az út


Rettenetesen be voltam rezelve a rajt előtt. Csak tébláboltam, a versenyek előtti kötelező immodiumot már elszopogattam, fejlámpa bekapcsolva, még egy hideg búcsúpuszi Ferinek a fagyos hajnalban, s aztán: indulás!

A lámpaláz lassan elillant, ahogy a köd is felszállt, s helyette verőfényes napsütés simogatta arcunkat. Ez a napsütés, ez a fény végig belengte, körbeölelte az utamat, még este, a sötétben is éreztem a melegét, ahogy beburkol, és energiával tölt fel.

Fogalmam sem volt, mi vár majd rám, hogy fogom bírni, csak reménykedtem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy végigcsináljam.

Ferivel előre kiterveltük, hogy mely frissítőpontokon fog majd várni. Az első alkalomra sokat kellett várni, de lendületet adott az utolsó kilométerekre az adott pont előtt. Negyven. Az már majdnem a fele. Majdnem egy maraton. Ha eddig eljutok, utána már csak lesz valahogy.



A Sztúpa olyan szépséges látványt nyútjott a fehérségével, némaságával, ahogy a füstőlő illata betöltötte az erdő levegőjét, hogy még a lélegzetem is elállt egy pillanatra. Sokáig magam előtt láttam még ezt a képet, velem maradt az a megmagyarázhatatlan béke érzése, ami ott kerített hatalmába.

Az én kis különbejáratú segítőbrigádom – egy tagbaszakadt manus, egy talpraesett leánygyermek és egy nagy fehér szőrmók – az asztalok előtt várt rám, gyors kulacsfeltöltés, és már folytattam is a menetet. Annyit kértem csak Feritől, hogy a Perpetuememet előre keverjék majd be Lottival, hogy tényleg csak a kisujjamat kelljen érte nyújtanom, mert a nagy igyekezetben frissítéskor sokszor kipotyognak a kezemből a dolgok, félreszórom a porokat, kicsúszik a kulacs az ujjaim közül satöbbi. Szóval biztos ami biztos, ezzel se veszítsek félórákat. Ezután már olajozottan működött ez a procedúra is.

Szeretem, amikor a versenyeken időről-időre egymáshoz csapódunk a futópajtikkal. Sokszor meg sem szólalok, csak hallgatom, ahogy csacsognak mellettem, jólesik a némaságom, s jólesik, mások eszmecseréjére figyelni. Egyedül vagy, de mégsem vagy egyedül.

Mivel a hosszútávú mezőnyben nemigen találkoztam lányokkal, ez főleg pasikból álló társaságot jelentett: meg lehet érte kövezni, de ilyen helyzetben valahogy több erőt tudok meríteni a férfikompániából, mint a nőiből. (Bocsi csajok!) Egymást előzgetve haladunk előre, hol egyikünk, hol másikunk gyorsabb, többen hátrébb maradnak, aztán vagy visszaelőznek vagy nem, de szinte végig van körülöttem valaki, s ez most biztonságérzetet ad. Világos, hogy hiányzik a magányos farkasok rutinja, de talán ez az első terepszázas alkalmával megbocsájtható.



Robogok előre, egy félreértett információból eredően újult erőre kapva: az történt ugyanis, hogy fél szemmel olvasva egy üzenetet, amit az edzőm írt – verseny alatt csak az ő üzeneteit, illetve a kísérőimét csekkolom – úgy gondoltam, hogy előrébb állok a helyezéseket illetően, mint azt bármikor valaha sejttettem volna. Ez olyan adrenalin-fröccsöt pumpált az ereimbe, hogy hetven kili ide vagy oda, minden fáradság kiment a lábaimból, s úgy kapkodtam a virgácsaimat, mintha legalábbis az életemért futnék. Amikor arról beszélünk, hogy minden fejben dől el – a „minden”-ről azért sok esetben lehetne vitatkozni -, akkor ez a szituáció tökéletes példa erre. Kábé mintha akkor kezdtem volna el futni, fogvicsorgatva gyömöszöltem magam előre a távon, mondván, ha beledöglök, akkor is megőrzöm a pozíciómat. Mert persze nem versenyzem senkivel, de emberből vagyunk, na, csak meglegyintett a szele a titkos vágynak, hogy nagyratörő terveket kovácsoljak.



Aztán később jött egy bazi nagy tockos, amikor rádöbbentem, hogy mégsem állok anniyra jól – hogy is lehettem ennyire naiv, ugyebár, de azért a második maratoni táv végéhez közeledve az ember reális ítélőképessége a béka segge alatt kettővel található… Akkor viszont már semmi sem szeghette a kedvem, mert tudtam, közel a cél, önmagamhoz képest jó időt megyek, jól bírom, nem fáj semmim a jobb nagylábujjamat leszámítva, ami így utólag visszagondolva kicsit viccesen hangzik. Mintha a testem tett volna valami béna kísérletet, hogy rávegyen a megállásra, hogy na, stop, picit pihenjél, fáj a nagylábujjad, gáz van…! De nem jött be, jól kicseleztem. Tudtam, ha fáj is, majd elmúlik, előjön máshol, szúr majd később itt, nyilall majd ott, ilyen műfaj ez.

Hirtelen átsuhant az agyamon, hogy milyen ritkán lesem az órámat. Valójában pulzuspánt sincs rajtam. Elképesztő jóleső és felszabadult érzés volt kontroll és nyomás nélkül szaladni bele a vakvilágba. Elképesztő jóleső és felszabadító érzés volt, hogy Fati, az edzőm is tudta, hogy erre most nem lesz szükség, mert bízhatok a testem jelzéseiben, csak összpontosítani kell és figyelni.



Az utolsó előtti csekkpontra mosolyogva érkeztem, innen már csak egy bő tízes, hiába szállt már le az éj, annyira szeretem az erdőt, olyan jó most itt, nem félek, észnél vagyok, nem hallucinálok törpéket a fák tövébe, nem vette el az eszem semmilyen kínlódás, csak haladok szépen előre. Közeledve Cserszegtomaj határához a fejlámpám megadta magát, kicsit túltoltam a fényt – pedig lehet, hogy tényleg elég lett volna az a mennyiség, amit a zalaszántói Béke Sztúpánál magamba szívtam -, ezért gyorsan rácsörögtem Ferire, hogy a benzinkútnál nyomja a kezembe a tartalék lámpámat, amit valami hatodik érzéktől vezérelve még utolsó pillanatban behajítottam a csomagtartóba. És milyen jól jött most! Áldottam az amúgy szétszórtságra hajlamos önmagamat ezér a tettért, meg persze az uramat is, hogy tűpontos időzítéssel szinte velem egy időben ért az utolsó frissítőállomásra.




A siker


Csak pár lépés… A faluban a vargabetűt már jól ismertem, nem okozott meglepetést a cél előtti kaptató sem, s aztán fülig érő szájjal, vigyorogva futottam be a tornaterembe, ahol hűséges kis csapatom tárt karokkal és hideg sörrel várt. Még viccesen bedobtam a kérdést, hogy ha gyorsan lezuhizok, elugrunk-e a faluba a diccsóba, de aztán a diccsózásból csak egy habos csapolt sör maradt. Nem panaszkodom, na.



Ott kint a pályán nem volt kétségem afelől, hogy végigérek, s bár felírtam magamnak kis cetlikre motivációs gondolatokat a nehezebb percekre, ám ezúttal a pokoli mélység megtapasztalása elmaradt. Inkább maga az idáig vezető út volt kőkemény, amíg eljutottam erre a pontra, amíg az edzések sora, a sok apró mozaikkocka összeállt egy egésszé.



Azt (is) szeretem az ultrafutásban, hogy a verseny utáni eufória még sokáig elkísér a hétköznapokon: felüdíti a lelkem, ha visszaidézem a Keszthelyi-hegységben töltött pillanatokat, az izgalmat, az erdő illatát, az édes napfény és a sós izzadság ízét a számon, melengeti a szívemet a sok átélt élmény és a siker.

Mert nekem ez siker volt, amiért megküzdöttem.




* Forrás: www.gyenesdias.info.hu



186 views0 comments

Recent Posts

See All