„Akkor ez olyan lesz, mint a Le Mans-i 24 órás autóverseny?” kérdezte Papa, amikor úgy bő egy hónappal ezelőtt megkértem, hogy legyen a kísérőm az idei Ultrabalatonon. Nem akartam csalódást okozni. „Igen, Papus, ez valami hasonló lesz, csak annál sokkal izgalmasabb.”
Amikor április elején lefutottam a Margitszigeten a 19 kört, Máthé Zoli megkérdezte, hogy én is indulok-e az UB-n. Áááá, dehogy, hangzott a válasz. Én csak úgy kijöttem ide kocorászni, ha már ti is itt vagytok.
De véletlenek nincsenek. Ebben eddig is biztos voltam, az események tükrében viszont szemernyi kétségem sincs efelől. Április közepén ugyanis teljesen véletlenül észrevettem egy posztot a fészbukon, miszerint Dósa Réka párt keres az Ultrabalatonra, mert a társa sajnos lesérült, így az ő indulása is veszélyben forog. Egy pillanatig sem gondolkoztam, azonnal ráírtam, hogy bár nem futok gyorsan, ámde lassan, lelkesedésem határtalan, és szívesen csatlakoznék hozzá. Valószínűleg nagyon működött közöttünk a kémia ismeretlenül is, ezt valahogy megérzi az ember: Réka engem választott. És így alakult, hogy május 11-én, apukáinkkal kézenfogva, együtt toporogtunk izgatottan a rajtnál a Balaton partján.
Csomagtartó telepakolva, itiner több példányban kinyomtatva, szivargyújtók beizzítva, a hangulat a tetőfokára hág. Tudod, hogy lesznek pokoli menetek, lesznek csodák, de sosem lehetsz biztos benne, hogy pontosan mi vár rád az út alatt. Van ebben valami olyan elképesztően varázslatos, ami odahajt a versenyre, vagy bármilyen egyéb erőpróbára, hogy megmérettesd magad.
Voltak fenntartásaim az indulás előtt, hogy Papa hogy fogja bírni a kiképzést, mert még sosem kísért engem versenyen. És ez most sok lesz, egy nap, alap hangon is. Nagyjából megtapasztaltam, hogy milyen hatással van rám egy ultratáv lefutása, de váltóban, ilyen hosszú ideig még nem volt rajtam futócipő. Felkészítettem Papát, hogy nincs tutujgatás, nem dőlünk be a nyafinak, vissza kell rugdosni az útra, akármi történik. Egyetlen kibúvó van, ha nem tudok lábra állni. Pont. (Mint utóbb kiderült, erre nem volt szükség, életem legholtpontmentesebb hosszúját nyargaltam végig, egyetlen nyikk nélkül, fegyelmezetten. Papa később elárulta, hogy nagyon megleptem és büszke rám. Hogy ez milyen jólesett...)
Én kezdek. Óriási érzés így nekiveselkedni százegynéhány kilométernek, ennyi ember közepette, hangzavar, szurkolók, tömeg, biztatás. Aztán szépen, lassan alábbhagy a felfokozott lendület, lecsendesül körülötted minden. A 15. kili környékén valami elképesztő flow jön, persze, még az elején vagyunk, ezután jön a feketeleves. Csapatom lefelé valami lejtőn, mint egy narkós, szárnyalok, szemem bepárásodik, de gyönyörű itt minden, zöld a táj, hogyafrancbane, mindjárt nyár van, itt tekergek a Balcsi körül, azt csinálom, amit szeretek, mi kell ennél több. Rámkacsintanak a bringás srácok, hajrádia, hajráhajrá, pillogok az izmos vádlik felé (bocsi Feri, téged majd kárpótolnak a húszéves roppanós fürdőrucis popók a hétvégén a vitorláson), futok tovább, jajdeóitt.
Réka vár a nemtomhanyadik frissitőponton, meglepi, imádom, kézen fogva sasszézunk előre. Kezd bazi meleg lenni. Váltás, átöltözöm, izzadunk, folytatjuk. Sorban integetünk az ismerősöknek, mint egy nagy család, annyira fasza, na.
Peregnek a kilik, a percek, szabályosan hőség van, nem számítottunk erre, örülünk, de talán túl sok is így hirtelen. Délután felé már egyre több a meggyötört arc, egyre izzadtabbak a testek, egyre szaporodnak a tipegő lépések.
Rékával pacsizunk félúton a váltás felé, nem mosolyog, látom, hogy baj van. Szemét ellepik a könnyek, Dia, nem bírom tovább. Nyuszika erős vagy, bírod, ezért vagy itt, menj tovább. Hamarosan pittyeg a telóm, pár sor érkezik: feladom, sétálok, elég volt. Apukás kupaktanács összeül, itt van a közelben Fati, Réka edzője, majd ő lelket önt belé.
Kaja, tömöm magamba, amit tudok, megint átöltözés a kocsi hátsó ülésén, tapad a testemre az izzadt gönc, rángatom a felsőt magamról, magamra. Ideges vagyok, Réka kivan, nekem erősnek kell lennem. Mindig. Most is. De kétségbeejt, hogy nem vagyok rá hatással. Persze hogy nem, hiszen nem ismered ezt a tündérlányt.
Lassan leszáll az éj. Fati Rékával fut. Biztatja. Réka kemény dió, egyem a szívét, ettől fogja sokra vinni. Csak győzze most le önmagát. Végre evett-ivott rendesen, biztosan erőre kap. Csikar a hasam. Mindig ez van.
Olvasom az üzeneteket. Megcsinálod gyönyörűm, tarts ki. Veled vagyunk, gondolunk rád. Annyira büszke vagyok, hogy a barátom vagy. Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mit jelentenek ilyenkor ezek a mondatok, de valami olyan földöntúli energiával töltenek fel, hogy oroszlánnak érzem magam. Megcsináljuk, igen.
Megint én jövök. Sötét van. Valahol a távolban villámlik. Érzem a zivatar szagát. Persze hogy most fog leszakadni az ég. Hiszen ettől rettegtem: a sötéttől és az esőtől. Jöjjön minden egyszerre, úgy kell azt. Kapucni fel, elindulok. Megnyitják az égi csatornákat, ömleni kezd az eső. Zsibbadok. Amikor tudod, hogy most szembe kell nézned egy félelmeddel. Tudod, hogy jönni fog. Hogy pocsék lesz. De erősebbnek kell lenned. Csak ne kelljen egyedül futni a sötétben. A zuhiban. De kell. Amikor kisgyerek voltam, arra gondoltam, hogy amikor zuhog, akkor sírnak az angyalok. Szakad az eső. Sírnak az angyalok. A testemre rácuppan az átázott futóruha, csontomig hatol a hideg szél, simléderemről potyognak az arcomba az esőcseppek. Lábszárközépig gázolok a pocsolyákban, nem látok rendesen, szar az út.
Elmormolok egy imát magamban. Kicsit talán patetikus hasonlat, de azt mondják, a halálos ágyán minden ember hívő lesz, és Istenhez szól. Mert nem marad más. Itt sincs veled senki, hát kit hívnál? Magányos műfaj ez. Hiszek Istenben, de olykor én is eltávolodom tőle, úgy érzem. És megesett, hogy a hajnali fényekbe üvöltöttem bele félig még részegen, hogy nem létezel, mert nem segítesz. De amikor valóban egyedül maradsz, megbánsz mindent és könyörögsz, hogy legyen ott melletted és ne hagyjon el. Csak most ne.
Bringások tekernek az egyéni futók mellett. Esőkabát rajtuk, gyök kettővel haladnak az elcsigázott futókat kísérve. Kik ezek az emberek, akik idejönnek, hogy segítsenek valakit, a szerelmüket, barátjukat, akárkijüket, hogy körbefuthassa a Balatont, aki elviszi a dicsőséget, miközben ők cipelik a pakkot, csendben tűrnek, segítenek, istápolnak.... Mint a mi apukáink, az aggódó tekintetükkel, annyira magától értetődő, hogy ők vannak itt, velünk. Közben szaladok tovább én magam is, leelőzöm az egyénieket, felfogni sem vagyok képes, hogy mekkora lelki és fizikai erő, tartás kell ahhoz, hogy ők most egyedül, magukba fordulva tegyék egyik lábukat a másik után a monszunesőben. Maximális csodálatom. Atyaég.
Réka vajon hogy van? Vajon milyen hatással van rá a vihar? Nem fogja bírni, vagy ez hozza ki belőle a vadállatot? Miközben mások feladják? Valahogy úgy érzem, hogy az utóbbi verzió lesz a nyerő. Réka életre kel. Gyerünk, kicsi lány, annyira bízom benned.
Újra váltás. Réka mosolyog. Megy tovább, biztatom, ő a legjobb. De örülök.
Fáj a lábam. Kenegetem és bekapok egy fájdalomcsillapítót. Fati szóval tart, vérprofi, Rékát is visszahozta. Átöltözöm megint, hallom, ahogy az autó tetején kopognak az esőcseppek. Még mindig sötét van, és tudom, hogy hamarosan újra ki kell mennem, hogy letudjam a következő szakaszt. Fati azt tanácsolja, hogy ne vegyek száraz cipőt, úgyis átázik, maradjon meg, hátha szükséges lesz később. Visszahúzom a csuromvizes futócipőt. Fantasztikus élmény, ezt kijelenthetem. Idő van, menni kell a váltópontra, Rékusom vár. Gyorsan pisilek a szakadó esőben, két autó között, kit érdekel már, ki lát meg.
Réka jól van, tudtam én, életre kel az esőben, egy viharvirág, úgy szeretem, ő is egy kis harcos. Zenét hallgatok, bicajos lány beszélget egy fiúval, megáll az idő, mindenki szeme előtt ugyanaz a cél lebeg: menni tovább bármi áron és letudni a távot.
Pirkad. Nemsokára vége van. Most kell erősnek lenni és meghúzni. Belenyilal a lábszáramba a fájdalom. Nem baj, nemsokára túl leszel rajta, ez csak egy érzés, nem jelent semmit.
Utolsó váltás. Nézem a papáinkat, lassan ők is elhiszik, hogy vége lesz, beérünk. Fáradtak, isznak egy kávét, gyerünk tovább. Nincs száraz zoknim, nem baj, jó lesz most már ez a vizes, közel a cél.
Szaladnak el mellettem, nem érdekel, mindenki máskor indult, van, aki rövidebb szakaszokat fut. Mindjárt befejezed. Tényleg most már. Belehúzok. A végére valahogy mindig marad erőm. 5:30-as kilik. Eltelt 24 óra, de régebb óta vagyok talpon. Beérkezem, átadom Rékának a csipet, rohan tovább, Füreden találkozunk, Virágszálam.
Egyik lábamról állok a másikra, úgy várom a páromat, hogy befusson. Már látom, ahogy kocog felém, szája legörbül, pityereg, én is elsírom magam, ez már csak ilyen. Átölelem, megcsináltuk, ez összeköt minket egy életre. Jövőre lefutod egyedül, menni fog, biztos vagyok benne.
Azért egy hónap múlva, a Le Mans-i 24 órás után meg fogom kérdezni Papát, hogy mennyire hasonlított az Ultrabalatonhoz. Szerintetek legközelebb is eljön velem a Balcsira?
Comments