• dianapanczel

A terepfutólány és a piros ösvény

Updated: Nov 13, 2019

„De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” /Ézsaiás 40:31/




Előkészületek


Este 10. Odabújok a kis testhez: beleszagolok a hajacskájába, picit izzadt, angyalka izzadság ez még. Az otthon illata. Magamba szívom. Megsimogatom a babakezet, ami már nem sokáig lesz puha, gödröcskés. Aztán a másik, pöttyet nagyobb test mellé fickalódok: nekem ő is kisbaba még, pedig lassan már nagylány lesz, makrancos, nagyhangú, de most még közel enged magához. Milyen jó lesz visszaemlékezni ezekre a pillanatokra a hideg, sötét erdőben, amikor fáradt leszek és fájni fog mindenem: újult erővel tölt majd fel, úgy hiszem.

De most még ma van. Befejezem az utolsó simításokat a felszerelésemen, hátizsákomon, minden zselé kiporciózva, akkurátusan bezacskózva, a tasakokon a frissítőpontok neve, papírok, jegyzetek előkészítve, hol, melyik ponton kérem a fejlámpát, meleg felsőt, töltőt.

Izgulok. Nagyon. Már-már görcsösség ez. Hát hova lett a játékosság, mitől félsz ennyire, mi bajod lehet? Azt mondja Feri, csak gondoljak arra, hogy azt fogom csinálni egész nap, amit annyira nagyon szeretek. Milyen igaz. Minden csak nézőpont kérdése. Erre hangolódok hetek óta testben és lélekben, mint a menyasszony az esküvőjére. Körmöm piros, a hajam mondjuk nem, de a lelkemet is ünneplőbe öltöztetem az alkalomra: kiváltságnak és megtiszteltetésnek érzem, hogy lefuthatok egy ekkora távot, hogy az erdők és hegyek újra befogadnak majd, és eggyé válhatok velük.

Lassan telik az éjszaka, hajnaltól forgolódok, ficánkolok nyugtalanul. Ott vagyunk már?



A verseny. Elindulunk.


Piros 85. Mennyit készültem rá. Az én mércémmel mérve parádésan indult az év, gondoltam, na ide nekem az oroszlánt is. Azt hittem, hogy enyém a világ, mennyi mindent bírok, erős vagyok és nagyon ügyes. De csak az arcom volt nagy. Nem nagy, hatalmas. Jött az első nyekk, az UB után, aztán Jahorina után a másik lábam is lesérült. Nem komolyan, épp csak akkora taslit kaptam, hogy tudjam, hol a helyem. Erősödnöm kell, nincs mese. Vakon bíztam (és bízom) az edzőmben, Fatiban: résztávok, intervallok, rengeteg terepezés, keresztedzés, jóga, nyújtás, nem számított, hogy hajnal van vagy éjszaka, mentem makacsul előre, mert tudtam, mit akarok. Azt akartam, hogy úgy álljak a Piros rajtjában, hogy mindent megtettem a sikeres célbaérésért, és mind fizikailag, mind fejben kihoztam magamból a maximumot. Még a krónikus alvásdeficitemből is sikerült valamennyit lefaragni, ami nálam nagy szó.

Végül elérkezik nagy nap. A leghosszabb távom, a legnagyobb szintkülönbséggel, terepen, eddig. De jó érzés lesz, ha befutok a célba. Meg utána, a tudat, hogy megcsináltam. Hosszú még az út odáig.

Semmihez sem fogható a start előtti utolsó másodpercek feszültsége. Csak induljunk már. Na most. Pörög a pulzus, ne fusd el, szerencsére feszt emelkedik, csak előre figyelek, meleg van, dobbannak a léptek a Nagy-Kevély felé, mint ahogy a szívem dobban, hogy itt lehetek. A Kevélyről a downhill egy csoda, módosult tudatállapot, röppenek, meglepő módon a rossz irányba. Semmi baj, nem vagyok ezzel egyedül, gyors korrigálás. Így van ez, ha flow-ban vagy, kacsintunk össze egy futótárssal, aztán elválnak útjaink. Talán túlságosan is befelé fordulok, ennyire nem kellene, mert hirtelen puff!, és már a földön hasalok. "Minden rendben?", kérdezik ketten is, persze, felpattanok, csekkolom a végtagjaimat, mert esésben verhetetlenül szar vagyok: gyakran taknyolok és előszeretettel töröm-zúzom magam. Egyben van mindenem, viszont a most debütáló nacim elszakadt, és bizony sajog a térdem. (Nőből vagyok, na, a nadrágért jobban fáj a szívem, mint a bedagadt térdemért). Lábamon jókora seb, ebcsont beforr, szaladok tovább az első frissítőpontig. Kulacsok gyors feltöltése, két falat kaja, közben szokás szerint bénázás a hátizsákommal, egy-két dolog ki is potyog belőle – később ennek lesz még jelentősége.



A dugóka


Tolom tovább a Tölgyikrek felé, most még vidám a hangulat, kacarászunk a túrázókkal, futókkal. Az ellenőrzőpont előtt nem sokkal magabiztosan nyúlok a zsákom pántja felé, amelynek egyik kicsi cipzáros zsebébe rejtettem a dugókámat (a dugóka az a pici bizbasz, amely segítségével az idődet mérik többek között a terepfutó próbatételeken is, elhagyása esetén bukod a nem kis összegű letéti díjat, illetve érvénytelen lesz a versenyed). Nyitva van a zseb. Ó, semmi gond, biztosan figyelmetlen voltam csak és elfelejtettem behúzni, nyúljunk bele mélyebben, ott lesz az. Kotorászok, úgy érzem, hogy teleszkópos a karom és már a mögöttem lévő hátizsákjába is belenyúltam, de nem, nincs sehol. Elhagytam, basszameg. A pontőrök már néznek rám kérdőn, nincs meg? Nincs, felelem sírásra görbülő szájjal. Átsuhan az agyamon: mi lesz most? Abba kell hagyjam a versenyt, hiszen értékelhetetlen lesz a futásom… "Figyelj csak, most szóltak lentről, hogy megtalálták, és egy futó utánad hozza", mondják a fiúk. Hála Istennek! Megkegyelmeztek nekem ott fent, így türelmesen várakozom. Ja, nem. Toporgok, szökdécselek fel-le, borzasztó lassan telnek a percek. Minden arra érkező kezét és annak tartalmát reményteli, mohó pillantással méregetem, vajon ő az, nála van? Kezdek nagyon ideges lenni, olyan cifra káromkodásokat mormolok a bajszom alatt, hogy a legsötétebb kocsma közönsége is megirigyelné. Érzem, ahogy fogaim összekoccannak, fázom. Néhány túrázó srác letelepszik a közelemben, sörrel kínálnak. Inkább egy felest, ha van, ám laposüveggel sajnos nem tudnak szolgálni. Kétségbeesetten tördelem a kezem, amint látom, hogyan futnak el mellettem azok, akiket már egyszer leelőztem, futók és teljesítménytúrázók vegyesen. Közben kegyelemdöfésként a pontőr srácok együttérzően közlik, hogy az utolsó futónál lesz a dugesz. Szemeimet elfutja a könny, írok Ferinek, aztán fel is hívom, kérem, hogy adja le a drótot Fatinak is. Megnyugtat, minden rendben lesz, már úton van a dugóka, csak szépen fussak tovább, a feladás gondolatát meg piszok gyorsan verjem ki a fejemből. Aztán megérkezik Jávor Zsuzsi, szó szerint a nyakába ugrok, nem tudom, mikor örültem utoljára valaki felbukkanásának ennyire. Egy ölelés és egy egész erdőt bezengő köszönöm kíséretében szinte kitépem a kezéből a dugókámat, remegő ujjakkal elrejtem a hátizsákom elejébe, behúzom a cipzárt, odakurjantok a srácoknak a pontnál egy köszit és egy sziasztokot, és már robogok is tovább, mintha az életemért futnék.


Kínkeservesen megy most. Fejemben cikáznak a gondolatok, lassúnak érzem magam, mikor fogom én a többieket utolérni. Zihálok, nehezen veszem a levegőt, a felesleges agyalással és stresszeléssel szinte lebénítom a testem. Fejezd be, és csak a célra koncentrálj. Elcsesztem fél órát a kurva dugókázással, és még szerencsésnek mondhatom magam, hogy Zsuzsi utánam hozta. Nyugalom, lélegezz egyenletesen, tartásodra figyelj, mert azzal is energiát vesztesz, ha nyomizol. Koncentrálj, nem rinyálni jöttél. Nyugtatom magam, frissítgetek, iszom. Egyszer csak hipp-hopp, beérek Dömösre. Tömeg vár. Azta, itt most beértem jó pár kollégát. Megpillantom a frissítőpont bőséges kínálatát, vérszemet kapok. Illetve kapnék, de lelki szemem előtt megjelennek a lehetséges következmények, ha és amennyiben elkezdenék össze-vissza csipegetni az asztalról. Francnak van kedve guggolni egy bokor tövében, így csak pogácsát, sajtot és – képtelen vagyok ellenállni – egy kis kókusztekercset majszolok. A kókuszrúd amúgy is nagyon bevált már más hosszú távon is. Kétségbeesésem alábbhagy, újult erővel folytatom tovább utamat. Szépen caplatok felfelé Dobogókő irányába. Amennyire utáltam régen az emelkedőket, most annyira nincs velük bajom, talán azért, mert tudom, hogy ilyenkor lehet egy picit lassítani. Egyre hidegebbnek érzem a levegőt, de felérve a következő check pointra már Feri vár, felveszek egy pulcsit. Gyors kulacsfeltöltés, kicsit sajnáltatom magam, de Feri kegyetlenül hajt tovább. Hiába, tudja, hogy a műhisztinek nem szabad bedőlni. Még csak a 43. kilinél járunk.


Látszólagos visszatérés


Lefelé veretve újra kimelegszem. Kicsit faragni kellene a részidőmből, bár sikerült a lemaradásomból valamennyit behozni, azért jó lenne még javítani. Nem versenyzem senkivel, csak saját magammal. Kicsit talán perverz dolog ez, de vállalom.

Most úgy érzem, megint olajozottan működnek a dolgok. Miért vagyok itt? Már megint? Mert érzem, hogy élek. Minden fájdalmával és minden szépségével. Érzem, ahogy lüktet az ereimben a vér, s minden lélegzetvételemmel egyetlen cél lebeg a szemem előtt: megérkezni. Hamarosan beérek a jól ismert fenyvesbe a Kopár csárda előtt, az egyik kedvenc szakaszom. Gyönyörű, békés, ha álmomban el kell képzelni egy helyet, ahol megnyugvást lelek akkor ez az. Nem nézem az órámat, úgyis abban a tempóban haladok, ahogy bírok. A Kopár csárdánál már elképesztő hangulat fogad, terülj asztalkám, minden, mi szem-szájnak ingere, szurkolók, segítők, nagyon motiváló. Szaladok Feri elé, hátizsák ledob, kulacsokat automatikusan tölti, faggat, hogy ettem, ittam-e eleget (szerintem ők ketten Fatival konzultálhatnak közben, gyanús). Perl Gergővel és Tóth Viktorral pacsizunk, még hahotázok is vidáman, meglepődöm, mennyire sok energiát érzek most magamban. Innen így is kell tovább indulni, sok van még előtted, int Gergő. Felmarkolom a töltőmet és a fejlámpámat és rohanok tovább.



Sötétség és könnyek


Visz a lendület fel a Kakukk-hegyre, hamarosan jön a Nagy-Szénás. Még nem veszem elő a fejámpát, hagyom, hogy kicsit beburkoljon és magába szippantson a szürkület. Nemsokára megérkezem a következő ellenőrző ponthoz, a Hosszú-árokhoz. Ahogy közeledem, az út két oldalán apró mécseseket látok meggyújtva, olyan, mint egy erdei kifutópálya. Lassítok, miközben arcomról folynak a könnycseppek. „Gyönyörű”, suttogom a pontőrnek, hogy áldja meg őt az Isten. Ó, nincs ez még készen, feleli. Kedvesen kínálnak, hogy fogyasszak valamit, hát milyen vendég az ilyen, de futok tovább, és csak annyit mondok hogy „köszönöm”. Most először jut eszembe a nap során, hogy ma Mindenszentek van. Egy régi hiedelem szerint a csillagok az égen az őseink, akik vigyázzák utunkat. Ha ez igaz, akkor a mai napon nagyon sokan figyelnek, óvnak minket odafentről. Valahogy megnyugtató erre gondolni, bele is ringatom magam picit ebbe a hitbe.

A sötétég egyre jobban beborít, most már elő kell vennem a fejlámpát. Jöjjön, aminek jönnie kell. Nem vagyok nagy éjjeli futó, diszkomfort érzés fog el, ha nem látok rendesen, ráadásul furcsa módon most mintha mindenki eltűnt volna körülöttem. Eddig szinte mindig haladt előttem vagy mögöttem valaki, talán valami furcsa játékot űz velem a sors? Vagy csak a Langolierek című Stephen King regény magyar verzióját élem át a Budai-hegység kapujánál, azért nem találkozom egy teremtett lélekkel sem. Csetlek-botlok kicsit, ami tőlem nem szokatlan, de menetelek előre rendületlenül, inkább lassan, mint gyorsan. Lassan, ezt határozottan érzem, de hogy ez a sötétségnek, fáradtságnak vagy az egyre inkább fájdogáló jobb lábamnak köszönhető - amire kivételes tehetséggel ráestem a verseny elején - vagy mindennek együtt, azt nem tudom eldönteni.

Nagykovácsiba elcsigázottan érkezem, le is kell üljek kicsit, amíg harapok pár falatot, és feltöltjük a kulacsaimat. Feri útbaigazít, lelkemre köti, hol forduljak le az utcáról a helyes irányba. Szerintem látja az arcomon az idegállapotomat, és hogy a felét sem fogtam fel annak, amit mondott, ezért miután nekiindulok, még mutatja, hogy „most itt jobbra!”. Megint pityergek kicsit, nem tudom, mi van velem, nem szoktam ennyit nyüffögni futás közben, ráadásul tudatában vagyok annak is, hogy energiát vesztek, ha sírok. Próbálom összeszedni magam, előveszek még egy zselét, hátha visszajön az eszem, mert sajnos az eléhezés egyenes út a fejben széteséshez.

Amikor tudok, futok, de amit most tapasztalok, az bizony komoly holtpont. Fáradok, sötét van, megbotlom párszor, de már nem esek el, káromkodok, küzdök önmagammal. Csendben számolom vissza a kilométereket, már csak egy húszas... A Fekete-fejhez érve automatikusan nyúlok a hátizsákom ama bizonyos cipzáros kis zsebecskéjéhez, hogy azt kinyitva kezembe fogjam a dugókát... De mintha egy rémálom elátkozott szereplője lennék: dugóka sehol. Rezignáltan nézek a pontőr srácokra – a mai napon másodszor. "Fiúk, segítsetek lécci, akár hiszitek, akár nem, megint elhagytam a dugókámat. Rá tudnátok csörögni az előző frissítőpontra, a Julianna-majorra, hátha megtalálta valaki?" A sikerben nem bízom, agyban már feladtam kicsit a küzdelmet a saját hülyeségemmel. Megint hívom Ferit, hogy na most tényleg itt a vége, dugóka sehol, tökömtele, várjon fent a János-hegyen, és vigyen a francba haza, nekem ebből elegem van. Higgadtan reagál, ő már letáborozott a János-hegyen, biztosan meglesz a csippantó, nyugalom. És lőn, a hátam mögött jeleznek a fiúk, hogy előkerült, mindjárt hozzák utánam. Magam sem hiszem el, mekkora mázlista vagyok, jön is is utánam a megmentőm, aki kihúz a csávából, meg sem érdemlem ezt a kegyet. Még ő kér elnézést tőlem, az a drága ember, akinek a nevét sem tudom, de imába kellene foglalni: reméli, nem kellett sokat várjak rá, és ne haragudjak. Dehogy haragszom, hálás vagyok, hogy valaki megint a segítségemre sietett.

Felpillantok a Hegyre. De messze vagy, te János. Ha lehetne egy kívánságom, most idehordanálak magam elé. Lapáttal, akár. Hasítanék tovább, de nem a szelek szárnyán repülök, inkább mintha teknőcök hátán araszolnék, no nem baj, legalább haladok. Szépjuhásznénál a CoffeRunosok meglepetése fogad minket: olyan frissítőpont, hogy ihaj-csuhaj, nutellás palacsintával, még juharsziruppal is meglocsolnák, ha kérném, hát van ilyen...? Lehetek akármilyen fáradt, a szívemet melegség járja át, feltöltődöm, és szinte euforikus állapotban vetem be magam egy képzelt bokor rejtekébe egy utolsó pisire.



"János legyen fenn a János-hegyen"


"János legyen fenn a János-hegyen", dúdolgatnám a nótát, de nem vagyok virágos jókedvemben. Mert a János-hegyet megmászni hetven kili után nem oly vicces dolog ám. Nem is kell János, elég nekem a Feri. De Feri legyen ott, mert nyafogni szeretnék. Feri nagyon cseles fiú, mert a hegy tetejére érve készségesen tűri, hogy a karjaiba omoljak, sírdogáljak, hogy fáj a lábam, fáj a mindenem, és jaj legyen már vége, de igazából úgy tűnik, hogy pont magasról tesz rá. Mindjárt bent vagy, egy kicsi van csak hátra. Csupán ezt a kérdést szegezi nekem: ettél? Igen, mondom, most ettem. Ránézek az órámra. Aha, egy órával ezelőtt. Akkor csipegess, addig nem mész innen tovább. Jó, beadom a derekam. Nem akarom húzni az időt én sem már, haladni akarok tovább, célba akarok érni, végre. Megölel, befutok a sötét erdőbe. (Utólag azért bevallotta, hogy itt már aggódott értem, mert elég fos állapotban voltam, és nem szívesen hagyott egyedül, de hát ez ilyen műfaj kérem.)


Egyedül a cél felé


Úgy tűnik, ennem kellett. Futólépésben haladok, csak az emelkedőkön battyogok, de tempósan. Bármily hihetetlen, bizony jut még mászás az utolsó tízesre is. De jó lesz egy kád forró vízben elmerülni otthon. De jó lesz meginni egy sört. Levenni a futócuccomat. De utáltam volna magam, ha feladom, bármikor, mert meg tudom csinálni, ha négykézláb vonszolom be magam, akkor is. A megállás nem opció. A haladás, fejlődés, előrelépés, felülkerekedés a saját félelmeimen és korlátaimon, az az opció. Az, hogy a gyerekeim büszkék legyenek rám, az az opció.

Minden agysejtem zsibbad. Hogy féltem én a sötétben futástól, most meg itt vagyok, egyedül, és szemem nem rebben. Még élvezem is, csend van és béke, egybefolyok a talpam alatt zizzenő avarral, az illatokkal, a finoman moccanó faágakkal. Mintha egy légüres térben léteznék csak én egyedül, letisztulva, minden külső máz, megfelelési kényszer, sallang, kutyafasza nélkül. Ezért bármennyit megéri edzeni, nekifeszülni, mert közelebb jutok valamihez, és főleg valakihez, aki én magam vagyok, pőrén és meztelenül futkorászva az erdőben.

És aztán egyszer csak a szemembe villannak a fények... Kiérek az aszfaltra. Nincs sok hátra, megpillantom az iskolát, befordulok a sarkon, majd egyenesen benyargalok az épületbe.

Jobbat akartam futni. Szebb időt, mert annyira készültem. De dugókáztam közben, zakóztam egy nagyot és nem utolsósorban megküzdöttem a démonjaimmal.

Most ennyi sikerült.

Kicsit felnőttem. Egy picikét.

Ez volt az én első Pirosom. Az első, de nem az utolsó.



646 views