• dianapanczel

Mátra, a Végzet Asszonya



A Mátra. La Femme Fatale. A Végzet Asszonya. Ez akkor suhant át az agyamon, miután elhagytam a frissítőpontot a 30. kilométernél a Mátrabérc Trailen. Az első Mátrabércemen.


De ne szaladjunk az események elébe.


Februárban neveztem be a versenyre. Fogalmam sincs, honnan merítettem azt a magabiztosságot, hogy ó, én ezt majd simán lefutom. Ugyan már túl voltam az első ultratávomon – síkon, hahaha -, viszont a Szénás kört (a nagyot) akkor még nem abszolváltam, szóval semmi alapja nem volt a pofátlan merészségemnek. Valójában azt sem tudtam, mi az a Mátrabérc. Egy futós kispajtás vetette fel, hogy jelentkezzek, menjünk együtt, s így visszagondolva el nem tudom képzelni, vajon ő honnan vehette magától értetődőnek, hogy én ezt meg tudom csinálni.


Azért ahogy közeledett a nagy nap, az izgalmak is fokozódtak. Az amúgy sztenderd aggodalmamnak az is táptalajt adott, hogy két héttel előtte futottam le 100 kilit a Margitszigeten, de hogy mennyire voltam képes utána rengenerálódni, abban nem voltam biztos.

A héten igyekeztem pihenő üzemmódba kapcsolni magam, már amennyire húsvét előtt egy dolgozó, gyermekeket nevelő, izgága anyuka pihenni tud. Óriási szerencsémre pénteken csak sütni-főzni kellett, ami elegendő feltöltődést nyújtott a szombati erőpróba előtt.

A verseny előtti este igyekeztem időben lefeküdni, ami természetesen sosem működik. Mobilteló, dupla ébresztőóra beizzítva, hogy vissza ne aludjak, ami simán benne van a pakliban. 3-kor csörömpöltek is a vekkerek, szívet melengetően tilinkózott a telefon, így elalvásról szó sem lehetett.

Reggeli, zuhi, cuccok kocsiba bedobálása és irány a cél, Szurdokpüspöki, ahol már vár minket a busz, ami egészen a rajtig, Kőkútpusztáig röpít minket. Hála a jó égnek, időben érkezem (kisebb csoda), csak a szükséges motyót fogom a kezembe, a macinadrágomtól megszabadulok, majd’ megfagyok, a széldzsekit magamon hagyom ugyan, nem mintha bármit számítana. Vacogok, van vagy 4 fok.

A buszon még szunyókálok kicsit, lehet, nem kellene, de ez már sosem derül ki. A banánomat az autóban hagytam, nem tudok kajálni, kicsit régen volt a reggeli, de talán nem halok éhen.

Pottyantós, rajtcsomagfelvétel, a 250 indulóból kevesebb, mint 50 nő. Ez itt nem valami tötyi-mötyi verseny, kicsit be is rezelek, mintha most tudatosulna bennem, mi a francra vállalkoztam. Az első 20-as lesz a döntő, már akkor megmásszuk a Kékest. Megszoksz vagy megszöksz, nemsokára kiderül.


Az első 15-ön szokás szerint viszonylag elöl haladok, frisstgetek, iszom, meleg van, caplatok fel a hegyre. Kemény, fáradok, de mégis tartom a tempót. A Kékestetőre 14. nőként érek fel 2:57-es idővel, ami – mielőtt hangosan felkacagna a Kedves Olvasó – önmagamhoz képest elég jó eredmény, már csak azért is, mert hegyet mászni nem tudok, az emelkedők a mumusaim – ja meg a lejtők is, pardon.

Szóval a második frissítőponton ugyan kókadtan, de elég kacér tempóval haladok át. Itt következik az első, olyan igazi holtpont, ami úgy a 30. kilométerig makacsul tartja is magát. Hányinger, nem akarok enni semmit, de muszáj, különben eléhezek. Zselé, jaj csak ki ne hányjam, nem baj, mi van akkor, majd mész tovább. Inni, inni, inni, kezd egyre melegebb lenni.

Emelkedő, lejtő, emelkedő, lejtő, sehol egy sík szakasz, kicsinál a Mátra. Márta. Egy szeszélyes nő. Céda. De jó, hogy nem vagyok férfi, kinek kellene ez. Amúgy is minek jöttem ide, már megint szenvedni.... De hiszen gyönyörű, jajjj, de szép ez. Sorra hagynak le a kollégák, lassulok, nem baj, életre kelek majd, legalábbis remélem, csak menj tovább.

De miért van ez? Miért van, hogy az elején olyan gördülékenyen, olajozottan megy minden, szinte az élbolyban haladok, aztán lemerül az aksim, és nem tudom, hol hagytam a töltőm? És mire megtalálom, már a fél banda, vagy inkább a háromnegyed, leelőzött, és aztán már hiába támadok fel újra hamvaimból, mint a főnixmadár, sokra nem megyek vele, csak szimplán beérek a célba... Tényleg azért van ez, mert nekem kell a szenvedés, meg a fájdalom? Ez valami elcseszett perverzió?

30-as frissítőpont, még csak a 30-as. Sok van még hátra. Csippantás, kólaivás, vízfeltöltés, tömök az arcomba mindent sorban, amit az asztalon találok. Egy pacsi Bóla Liával. Hirtelen földbe gyökerezik a lábam, amint egy futópajtit veszek észre kezébe temetett arccal ücsörögni. Van abban valami rémisztő, amikor megpillantod egy társad, aki ráadásul vagy tízszer erősebb és tapasztaltabb nálad, magába roskadva szenvedni a kispadon. Jézusomveledmegmitörtént, szarulvagyokfeladom, nemnemneaddfelmajdénbecsoszogokvelednekemistökömtele, nemnemnemhiddelnembíromittmaradokhazamegyek. Jól van. Mehetnék gyorsan tovább, de valahogy nem visz rá a lélek, hogy otthagyjam, pedig a legjobb kezekben van, komolyan mondom, le a kalappal a crew, az összes önkéntes és mindenki előtt, aki a szívét-lelkét kiteszi, hogy nekünk, önző ultrásoknak jó legyen, és istápolják a testünket-lelkünket, szóval ezért szóljon hálaének és dicshimnusz, minden túlzás nélkül. Futópajtikát is babusgatják, tutujgatom kicsit én is, van hidegrázás meg ájuldozás, de csak menni kellene tovább.... Miután meggyőződöm róla, hogy tényleg minden rendben lesz, hazaút megoldva, és amúgy is nagyfiú már, terézanyai szolgálatomat befejezve folytatom tovább utamat Szurdokpüspöki felé.

Meglepő módon ez a szakasz mintha könnyebben menne. Szerintem nekem is jót tett a kényszerpihenő, fél óra biztosan volt, de nem bánom kicsit sem, mert új erőre kapok, és valamiért biztos vagyok benne, hogy beérek szintidőn belül. Nem kapkodok és nem rohanok már, most nagyon élvezem a futást. Istenem hát ezért vagyok itt, ezt imádom, ezért jövök vissza, ez kell nekem. Kicsit mintha a Galyatetőn felejtett bajtársamért is futnék, hiszen ő nem érhet célba, és az ember bármennyire is próbálja a helyén kezelni, tudván, hogy ez előfordul mindenkivel, bárkivel, a legeslegjobbakkal is, azért mégiscsak csalódás.


Mátra. Márta. A Végzet Asszonya. Miért jut ez eszembe, lehetne a Végzet Férfija is. De nem, a Mecsek férfi, a Vértes is férfi, de a Mátra nő. Gyönyörű, veszélyes, meghódítandó. Lehet hogy imádni fogod, lehet hogy gyűlölni, talán csalódsz benne, és soha többet nem akarod látni, vagy újra és újra visszatérsz hozzá, mert csáberejével fogva tart.


41. kilométer, Mátrakeresztes. A frissítőpult alól előkerül egy tepsi zserbó, hatalmas üdvrivalgás követi, rögtönzünk itt mi olyan gardenpartyt, bárki meglássa! (Imádom a crew-t, mondtam már?) Hallottátok, Józsa Gabi 4:57-et futott, nem létezik ilyen baszki, ilyen nincs is. Erre az egyik önkéntes jótevőnk replikázik, na oké, de ő nem is hesszelt itt fél órát. Értjük a célzást, óriási kacaj közepette útnak indulunk, pergetem a kiliket tovább, felfelé a Muzslára. Közben csacsogunk, Havasi Gyuri szórakoztat, gyorsan telnek a percek. Azt gondoltam, jobban megvisel majd a végén ez a combocskás kis emelkedő, de azt kell mondjam, elég jól bírom. Vagy lehet, hogy pár nap elteltével, ahogy a beszámolót írom, már megszépülnek az emlékek?

A hegynek lefelé ultrabrutál, kavicsok, sziklák, porzik minden, a talpamat hasogatják a kövek. Alapesetben is előszeretettel tipegek lefelé a lejtőkön, mert végtelenül beszari vagyok, de most ez is simán megy, nincs bennem félelem, önmagamhoz képest meglepően ügyesen kapkodom a virgácsaimat, pedig túl vagyunk egy ötvenesen már.


A lényeg, hogy lassacskán elfogynak az utolsó méterek, beérek a célba.

Ez mindig olyan pillanat, ami miatt érdemes végigfutni egy napot, megmászni hegyeket, legyűrni a negtatív gondolatokat, elnyomni a lábaid sajgó fájdalmát, nyelni a port, törölni az arcodról az izzadságot a könnyeiddel együtt. Hogy csak az a villanás maradjon, amikor állsz a hegytetőn, a bőrödet perzseli a nap, a hajadba belekap a szél, becsukod a szemed és arra gondolsz, hogy élni jó, jó, jó, és történhet bármi, ezt soha senki tőled el nem veheti.


Mátra. La Femme Fatale. Visszajövök.

0 views