• dianapanczel

Ultra Tisza-tó, avagy dupla vagy semmi

„Van egy pillanat, 7000-es fordulatszámnál, amikor minden ködbe vész. A kocsi súlytalanná válik, egyszerűen eltűnik. És nem marad más, csupán egy test, ami térben és időben mozog. 7000-es fordulatszám. Olyankor éled át ezt. És felmerül benned egy kérdés, az egyetlen kérdés, ami számít: ki vagy te.”

/Az aszfalt királyai, Caroll Shelby monológja/



A főverseny előtti hetek különleges, semmi mással össze nem hasonlítható varázsa fokozatosan von a hatása alá. Félelemmel vegyes izgalommal várom a nagy napot, az ünnepet, ami az egész addigi munkám és erőfeszítéseim megkoronázása. Várom és már túl is lennék rajta, vegyes érzések kavarognak bennem, mert tudom: a táv megtétele után már nem ugyanaz az ember leszek.



Aztán elérkezik az a pillanat, amire hónapok óta vártál… Ott állsz a rajtban, kalapál a szíved, lüktet a véred, és egyszer csak nekilódulsz.


De pörgessük vissza egy csöppet az idő kerekét.


Amikor a pandémiás időszak berobbant, szembesülnöm kellett azzal ténnyel, hogy az addig gondosan kicentizett, megtervezett életünk tökéletesen instabillá vált. Ezzel a legrosszabb rémálmom valósult meg: kiszámíthatatlanság, kontrollvesztettség, tanácstalanság.


Sokkal profibb problémakezelésre számítottam saját magamtól: képzeletemben egyik kezemben kivont karddal, másikban fakanállal az ebédet, vacsorát készítve vizionáltam Pánczél Diánát, lábammal a porszívót toszogatva, laptop előtt dolgozva, gyermekeimet tanítva, másokat segítve, támogatva, istápolva, természetesen mindezt mosolyogva, derűsen, vidáman. Maszkban. De nem így történt. Sőt, az elején kifejezetten megzuhantam, széjjelszaggatva ezzel vágyálmaimat önnön hősi nőalakomról. Tipegtem-topogtam az események sűrűjében, keresgéltem a szétesett kirakós darabkáit, evickéltem a munka, háztartás, és dedek hármasában, sokszor fáradtan és ingerülten, néha optimistán. A futásról nem is beszélve, nos akkor rögtön négyszög lesz a háromszögből... Egybefolytak a nappalok az éjszakákkal, a hétvégék a hétköznapokkal. Mindent akkor csináltam, amikor időm volt rá. Eltelt egy kis idő, mire megráztam magam és tudatosult bennem: most vissza kell keverednem az utamra, gyerekekkel, munkával, futással.


Az elmaradt versenyek és az ezzel egyenes arányban csökkenő futómotivációm valójában csak csepp volt a tengerben, annyira lényegtelennek tűnt az események sűrűjében. Tudtam, hogy most az örömöt, a játékot kell újra felfedezzem a számomra oly kedves hobbimban. Sokat segített ebben az edzőm, Fati is, aki gondolatolvasóként pontosan tudta, hogy meddig lehet hagyni kicsit sebeket nyalogatni és nyüffögni hagyni, és mikor jön el az ideje az újabb célok kitűzésének.


Mert célok kellenek, mindig. Elkezdtük a gyorsító edzéseket, hogy fussak egy jó kis félmaratont, egy egyéni csúcsot. Ami végül elmaradt, és amit pardox módon egy pillanatig sem bánok. Mert annyit tanultam saját magam és a futás kapcsolatáról az alatt az egy és háromnegyed óra alatt, mint addig összesen.

Szinte ezzel egy időben derült ki, hogy az idei évem egyik fő versenye, az Ultra Tisza-tó megrendezésre kerül majd. Attól a pillanattól újra rátaláltam a célra, s benne megtaláltam önmagam megint.




Aztán elérkezik az a pillanat, amire hónapok óta vártam. Ott állok a rajtban. Szememből könnyek gördülnek, mint már annyiszor hasonló helyzetben, kezemet tördelem, izgulok, de nagyon.

Lassan teszem egyik lábam a másik után, az adrenalin gyorsabb tempóra ösztökélne, de tudom, nem szabad hajtani. Csak nyugodtan, ahogyan az meg vagyon írva.

Az első félmaratonon szinte végig Szalai Tündivel és Szász Esztivel kocogunk. A meleg még várat magára, ekkor még elhiszed, hogy ez zökkenőmentes utazás lesz. Percről percre alább hagy a kezdeti izgalom is, és már csak egyetlen pont marad fókuszban.

A terv szerint Kiskörénél zenét kérek, de valahogy most nem köt le, bármennyire is monoton a futás, a tempó, a minden. Vacakol a gyomrom, valami nem oké, de tudom, hogy minden elmúlik, a jó is és a rossz is. Nézem a tájat, igen változatos, csak a gát és a tó, a futók és a bringások kavalkádja.

Sarudnál megállok egy pöttynyi technikai szünetre, itt már kell a hűtés is. Andi gondosan a nyakmba tekeri a jéggel megtömött textilpelust, csodás, jaj de csodás, de jólesik. A frissítéssel nincs gond, tűpontosan tartjuk magunkat az előre megbeszéltekhez. Mégis érzem, hogy kivett belőlem a szarakodás a hasammal, de majd túlleszek rajta, nekem most csak egy feladtom van: futni. Andi minden megbeszélt etapnál előreteker, összekészíteni a muníciót, hogy aztán a frissítőponton találkozva mindent a kezembe nyomhasson, és minimális időveszteséggel tudjuk tovább folytatni utunkat.


Nem sokkal távolabb tőlünk egy bizonytalanul haladó alakot pillantok meg. Először kirándulónak hinném, de aztán rájövök, ő is versenyben van és velünk fut. Rápillantok Andira, bólint. A Feri. Az Orsós Feri. Kísérő nélkül, egy szál futózsákkal. Egyedül. Hát hol vannak ilyenkor a lájkolók, a lelkesen tapsolók: halleluja, a cigány fiú eljut idáig, az álmait és a szenvedélyét kergetve, elindul egy neves versenyen. Biztatjuk, hangosan kiáltjuk neki, hogy „hajráferimegcsinálod”. Feri ránk pillant, nem szól, de halvány mosoly suhan át az arcán. Elkocogunk mellette, folytatjuk a menetet, miközben a Nap egyre magasabbra kúszik a horizonton.




A percek lassan vánszorognak. Poroszlónál már gyengének és erőtlennek érzem magam, de hol van még a vége? Szedd össze magad, messze még a vége, és mégis: mikor jön már a fordító? A fordítót akarom, jöjjön már, hány kili van még addig? Szenvedek, morcos vagyok, szemben futnak a dobogósok, Csécsei Zoli, mint egy gép, Lubics Szilvi, apró léptékkel, már-már gyorsgyaloglásban, mindenki maga elé meredve, önmagába süppedve, ezen a gyönyörű napsütéses júliusi szombaton.


Végre Tiszafüred, úgy kapaszkodok belé, mintha a Messiás jött volna el, fordulunk. Mosolyogva Réka fut elém, a Dósa Réka, az én tavalyi UB-s párom. Nem versenyez, de velem tart egy picit, erőt ad. Aggódni kezdek, alkalmas vagyok-e én most arra, hogy bárki a társamul szegődjön, még ha néhány kilométerre is. Elnézést kérek tőle előre is mindenért, ha mufurc vagyok és pokróc, nem neki szól ez, csak az aktuális lelkiállapotomat tükrözi. Andim előre siet, mint mindig, ő az én hűséges segítőm, zokszó nélkül hoz mindent, amit kiejtek a számon. Rékára bíz most engem, én pedig magamat Rékára.

Furcsa, meghasonult állapot ez, visszavedlek kisgyerekké, azt csinálom, amit körülöttem mondnanak. Ők biztosan jobban tudják. Fáj a csípőm, panaszkodom Rékának. Persze, a monoton mozgás miatt, gyere, fussunk gyorsabban. Dehogy futok gyorsabban, örülök, ha betotyogok a célba valahogy, olyan messze van az még. Csak húzzunk bele, hallom a biztató szavakat. Erőt veszek magamon, szedem a lábaimat egyiket a másik után, csak megy az az 5:30-as tempó, és mintha a csipőm se fájna már.

Poroszlónál fél füllel hallom, ahogy Réka és Andi a hátamat vizslatva suttognak, majd lejegelik, bekenegetik. Nem érzek semmit, nem foglalkozom semmivel, csak menjünk már tovább.

Újabb mélyrepülés következik, pedig azt hittem, a tiszafüredi fordító előtt véget ért a holtpont.




Hol van már a következő frissítőpont, messze vagyunk még? Az óráink nem úgy mérnek, ahogy a checkpoint-ok érkeznek, itt most minden perc számít, méterről-méterre pislogok a csuklómra, mániákusan, mint egy eszelős, hátha gyorsabban pereg a táv. De nem fog. Andi halkan megjegyzi, már csak két kili, előrehajt, majd kisvártatva újra magam mellett látom: még négy nyűves kilométer, annyit ki kell bírni. Nyafogok, hogy számolhattuk el, nekem most víz kell, teleportáljunk ide egy frisstőállomást. Beüt a meleg, patakokban folyik rólam az izzadság, a szemeim előtt összefolyik a táj, foltosan látok. Elmúlik majd, csak tarts ki, mantrázgatom rendületlenül magamnak.

Telnek a percek, beérkezünk, időt kérek: csak egy picinykét hadd dőljek le. Andi szigorú, két perc. Hanyatt dobom magam a fűben, lábam egy oszlopra támasztom, behúnyom a szemem. El is szunyókálok talán, amikor ismerős hangot hallok: kelj fel babám, indulnunk kell.

Felpattanok, lesöpröm magamról a rám tapadt fűszálakat, és lassan tipegek az aszfalton. Egy harapás kókuszrúd után új erőre kapok, s mintha újjászülettem volna, haladok tovább.

Kék kút: annyira megkívánom a vizét, iszom belőle. A jég elfogyott, nincs már a következő megállónknál. Most frissítőpontról frissítőpontra élünk. Nem sétálok, picit nyújtok, ugrálok, aztán megyek előre. Andi rendületlenül készíti a Perpetuem-ot , kezembe nyomja, aztán a vizet, kikönyörgi nekem az utolsó darab jégkockát is a crew-tól, nem lehetek ezért elég hálás neki. Közben csacsog, én morcosan, fél szavakban válaszolgatok, hogy lehet, hogy ezért valaki nem haragszik meg, hogy pontosan tudja, ez most nem én vagyok, hanem valaki más, aki mégis én vagyok?



Cikáznak a fejemben a gondolatok, hogy aztán kongjon az ürességtől. Újra zenét kérek, de most inspirál, érzem, ahogy a sejtjeimbe visszatér a lendület. Tarts ki, most már hazafutunk, mondja Andi, s ugyanezt ismétli az út szélén lehajtott fejjel üldögélő sporttársaknak, akik feladni készülnek, mert elfogytak, vagy csak erőt gyűjtenek a folytatáshoz.

Fülemben felcsendül a Sirius, a Chicago Bulls bevonuló száma: aki látott már valaha NBA meccset, az tudja, hogy miről beszélek. Libabőr, tetőtől talpig, úgy szedem a lábaimat, mint azelőtt még soha. Eszembe jut a rengeteg hajnali edzés, az éjszakába nyúló futások, a véget nem érő erősítések, az az esti félmaraton, amit szakadó esőben toltam végig a sportpályán körbe-körbe, miután lefektettem a gyerekeimet. És mintha most, ebben a pillanatban minden perc értelmet nyerne, mintha minden mozaikkocka a helyére kerülne. Semmi sincs hiába, és az elvégzett munkának előbb vagy utóbb, de beérik a gyümölcse. Ezt éreztem, ez zakatolt a kizsigerelt, lüktető agyamban, miközben szénné csipkedtek a szúnyogok és fájt a lábam, de semmi sem számított már, mert tudtam: 10 kilométer van hátra, 10 ezer méter, 10 ezer lépés, najó, az én lépésfrekvenciámmal kicsit több, de aztán ott vagyok, életem leghosszabb távjának céljában.


Elérkezik az utolsó kilométer, amit reggel 6 óra óta várok. A végső pár száz métert kacagva – visongva, nem túlzok - végigsprinteljük egy Szabi nevű fiúval. (Előzmény: miután csoszogva leelőzöm őt, még hallom, ahogy a hátam mögött mormogja bicajos kísérőjének, hogy „nanemár”, majd belehúz, hogy a férfiak becsületét megvédve berohanjon előttem a finishbe.)


Engem szólítanak. A kezemben tartom a szalagot, a nevemmel, rányomtatva. A következő pillanatok azok, melyekre nincsenek szavak. Amiért érdemes küzdeni, szenvedni, fogat összeszorítani. Ami csak a tiéd, amit te értél el a saját erődből. Ami annyira a tiéd, mint semmi más a világon. Amire büszke lehetsz, mégha más ember szemszögéből semmiség is. Andi nyakába borulok, bőgök, és halkan suttogom, hogy megcsináltuk és nagyon köszönöm. A boldogság könnyei ezek. Andi félretolja a bringáját és csak annyit kérdez: mikor indulunk az UB-n egyéniben?



302 views